Az egyik munkatársam lánya babát vár. Időről időre átszellemült örömmel meséli, hogy épp hol tartanak a várandósságban, mekkora már a pocak, mi volt a legutóbbi vizsgálaton, mi látszott az ultrahangon? Ahogy kíséri a lánya terhességét, mintha egy kicsit a sajátját is újra élné. Ma hajnalban a közeledő anyák napja kapcsán eszembe jutott, hogy igazából soha nem beszélgettünk arról az anyukámmal, hogy ő hogyan élte meg az én küzdelmemet, a lombikos kudarcokat, az elhalt terhességeimet. Ahogy nekem nem adatott meg a boldog babavárás, neki sem adatott meg, hogy a lányát ebben végig kísérje, kimaradt az ultrahangfelvétel dupla szemüveggel nézegetése, kimaradt sok minden, amit most látok, hogy mennyire fontos tud lenni egy lányos ...

Szöszinek csak egy születésnapja van. Mi nem ünnepeljük második születésnapként sem azt a napot, amikor hazakerült a kórházból, sem azt, amikor jogerőre emelkedett az örökbefogadás. Persze megemlékezünk róla, és ünnepként éljük meg mindegyiket, de az nem születésnap. Az egyébként méltán népszerű Nekem két születésnapom van című könyv, amely sokáig az egyetlen elérhető mesekönyv volt a témában, nekünk nincs is meg. Pedig többször tették fel nekem ezt a kérdést ismerősök, hogy akkor nálatok két születésnap van? Szöszi újszülöttként került a családba, ilyen értelemben nincs is előélete, amit máshol, akár a vérszerinti családjában, akár nevelőszülőnél töltött volna. Így aztán nem is igazán értelmezhető ...

Három nap múlva itt a 9. születésnap. Ahogy közeledik, egyre gyakrabban, napjában többször is villanak be emlékek azokból a 9 évvel ezelőtti napokból. Képek, hangok, érzések, beszélgetésfoszlányok. Nem akarom elfelejteni, hogy milyen volt. Sem a jó részét, sem a rosszat. Minden apró emléket próbálok megőrizni magamban, hogy amikor később, felnőttként is kérdez, tudjak mesélni. Őszintén akarok neki válaszolni. Őszintén beszélni arról is, hogy milyen volt örökbefogadni őt. Nem a technikai részletek és a hivatalos ügyintézésre gondolok, hanem arra, hogy milyen érzés volt örökbefogadni. Gyakran és talán túl sokat ömlengek arról, hogy mennyire szeretem, mennyi örömöt hozott az életünkbe a puszta léte, de még soha nem írtam itt ...

Nem tudok aludni. Épp úgy nem tudok aludni, ahogy 9 évvel ezelőtt sem tudtam. Délelőtt egy mindent meghatározó találkozóra készültünk. Egy asszonnyal, egy kismamával, a fiam biológiai anyjával. Rettenetesen izgultam. Próbáltam elképzelni, hogy hogy néz ki, hogy milyen lesz megpillantani, hogyan fogunk bemutatkozni egymásnak, miről és egyáltalán hogyan fogunk beszélgetni. Féltem, hogy suta leszek, hogy nem leszek szimpatikus, hogy ő nem lesz szimpatikus, hogy bénázni fogunk, hogy meglát és meggondolja magát, hogy meglátom, és meggondolom magam. Azt tudtam, hogy orvoshoz is megyünk is majd közösen. Arra azonban nem számítottam, hogy kérni fogja, hogy együtt menjünk be a vizsgálatokra, hogy végig legyek ott mellette én is. Nagyon jól esett, ...

Amikor az örökbefogadásra felkészítő tanfolyamra jártunk, akkor elég alaposan körüljártuk azt a kérdéskört is, hogy mit tegyünk, ha a gyerekünk pedagógusa tesz valami szerencsétlen megjegyzést a gyerekünk örökbefogadottságával kapcsolatban. Akkor még nem sejtettem, hogy egyszer végig kell hallgatnom egy logopédus kollégától, amint egy másiknak panaszkodik egy gyerekre, akivel szerinte nem gyakorolnak otthon illetve sokszor a füzete sincs ott, mert (és most szószerint idézem) „örökbefogadott vagy nevelőszülei vannak, vagy mit tudom én”.  Csak ültem ott némán, leforrázva, és nagyon pocsékul éreztem magam. Őszintén szólva, ahogy ezt írom, most is könnyes a szemem. Nem szóltam, egyrészt mert váratlanul ért és leblokkoltam, ...

9 éve fordultunk rá a célegyenesre. 9 éve jött a telefon, hogy van egy kismama. 9 éve újra elkezdtem élni.

Már megint ez a sírósság. A nap 24 órájában kattogok a 9 évvel ezelőtti történéseken. Évről évre egyre durvább a születésnapot megelőző időszak. Későn, szinte az utolsó pillanatban lettem anya. És 40 felett már sokkal gyorsabban múlik az idő, 50 felett meg…. Évközben telik egyik nap a másik után, éljük az átlag családok átlag életét, néha hajszoltan, néha kicsit lazábban, aztán meg megint csak azt veszem észre, hogy megint eltelt egy év. És már 9 éve, hogy vagyunk egymásnak. De milyen viszonylagos 9 évnyi idő hossza. Kb. 9 évig tartott a küzdelmünk Szösziért. Az a 9 év nagyon-nagyon hosszú volt. Benne lenni a folyamatban véget nem érőnek tűnt. Nehéz volt kitartani, átvészelni a reményvesztett időszakokat. Ennyi idő ...

Az írja egy kommentelő egy örökbefogadást népszerűsítő hirdetés alatt, hogy aki szült, az ösztönösen tudja, hogy mit kell tenni egy pici gyerekkel, aki meg nem szült, annak ez nem megy olyan természetesen, mert, hogy ez a szüléssel jön. Csodával határos módon nem szedték ízekre az örökbefogadók, és nem kerekedett belőle parázs vita, hogy ki anyább anya.  Amíg nem voltam érintett a témában, addig azért az én fejemben is voltak a mai eszemmel már megmosolyogtató gondolatok az örökbefogadásról. Mentségemre szolgáljon, hogy legalább nem adtam hangot nekik.  Nem török pálcát a kommentelő feje felett, de tényleg fontos sokat, sokat, sokat beszélni erről minden fórumon. Olyan bántó tud lenni a tájékozatlanság. A zavaros ...

Vizes lett a haja fürdéskor. A hajszárítót még mindig nem bírja elviselni, így jobb híján sapkát húz. Ma este is fogta és előkotorta egy kinőtt, téli, kötött, pomponos sapkáját a szekrényből, és azt húzta a fejébe, majd nagy boldogan ugrált pizsamában, a vastag kötött sapkával a fején.  Természetesen nagyon elégedett volt magával. Imádom, hogy még ilyen és ennyire gyerek. Élvezem szinte minden pillanatát. Olyan önfeledt tud lenni, és úgy tud örülni mindennek. Elnézem, amikor ficánkol, mint egy zabolátlan kis csikó, és próbálom elképzelni, hogy milyen lesz majd felnőtt férfiként. Hogy fog kinézni, milyenek lesznek a vonásai, milyen lesz a teste, a mozdulatai. Mennyire lesz meghatározó az identitásában az örökbefogadottsága? ...