Az írja egy kommentelő egy örökbefogadást népszerűsítő hirdetés alatt, hogy aki szült, az ösztönösen tudja, hogy mit kell tenni egy pici gyerekkel, aki meg nem szült, annak ez nem megy olyan természetesen, mert, hogy ez a szüléssel jön. Csodával határos módon nem szedték ízekre az örökbefogadók, és nem kerekedett belőle parázs vita, hogy ki anyább anya.  Amíg nem voltam érintett a témában, addig azért az én fejemben is voltak a mai eszemmel már megmosolyogtató gondolatok az örökbefogadásról. Mentségemre szolgáljon, hogy legalább nem adtam hangot nekik.  Nem török pálcát a kommentelő feje felett, de tényleg fontos sokat, sokat, sokat beszélni erről minden fórumon. Olyan bántó tud lenni a tájékozatlanság. A zavaros fogalomhasználat, amikor keverik a nevelőszülőt az örökbefogadó szülővel, és ez simán újságcikkekben, rádióban megjelenhet. Jó esetben tiszteletre méltó csodabogár vagy, a gyereked meg egy megmentett tvisztolivér, rosszabb esetben másodrendű anya vagy. A gyerekem engem mentett meg a végérvényes megkeseredettségtől. És igen, a szülés kimaradt, de az anyaság, a szülőség nem a terhességen, szülésen múlik. Ahogy a kötődésnek sincs köze a közös vagy eltérő génállományhoz. A mostani osztályfőnöknek még nem mondtam el, hogy Szöszi örökbefogadott. És még mindig nem tudom, hogy mikor és hogyan hozzam a tanító néni tudtára. Közeleg az anyák napja. Jó, van még két hónap addig, de hamarosan kiosztják a versikéket, meg beszélgetnek is majd erről. Bennem meg kezdődik a szokásos drukk. Pedig Szöszi teljesen jól kezeli, tudja, hogy a gyerekek általában az anyukájuk pocakjából születnek, de ő pont egy másik néniéből. Ma azt mondta, minden átmenet vagy előzmény nélkül, hogy ezt Isten rendezte így, hogy végül én lehessek az anyukája. A néni nem tudta volna felnevelni, nekem nem született a pocakomból kisbaba, hát Isten elrendezte. És mesélt tovább arról, hogy milyen legókat szeretne a születésnapjára.

Kép forrása