Amikor a PIC-en voltunk, és már kivehettem az inkubátorból Szöszit, még elég szegényes volt a gyermekdal repertoárom, így jobb híján ringatgatás közben azokat a dalokat énekelgettem neki, amelyekre még a szolfézs órákról emlékeztem. Köztük a Szivárvány havasánt is. Akkor abban az átmeneti helyzetben – a vérszerinti családjához már nem, hozzánk még nem tartozott, és még beteg is volt – sokat motoszkált bennem ennek a dalnak a szövege.

Szivárvány havasán, felnőtt rozmaring szál,

Nem szereti helyét, el akar bujdosni.

Ki kell onnan venni, s új helybe kell tenni,

Ki kell onnan venni, s új helybe kell tenni.

Azóta is, ha meghallom ezt a gyönyörű népdalt (https://www.youtube.com/watch?v=UT1tLn-sAvQ) újra a Bókay utcában vagyok a PIC-en, besüt a nap, jellegzetes kórházszag az orromban, hallom a gépek csipogását, sípolását. érzem a karjaimban Szöszi alig súlyát, és a torkomban elkezd dagadni a sírás gombóc. Aztán eszembe jut, hogy ez már rég elmúlt, hogy kivettük, s új helybe tettük, itt van, él, egészséges és okos és ügyes és gyönyörű. És az enyém. Tényleg az enyém.