Már megint ez a sírósság. A nap 24 órájában kattogok a 9 évvel ezelőtti történéseken. Évről évre egyre durvább a születésnapot megelőző időszak. Későn, szinte az utolsó pillanatban lettem anya. És 40 felett már sokkal gyorsabban múlik az idő, 50 felett meg…. Évközben telik egyik nap a másik után, éljük az átlag családok átlag életét, néha hajszoltan, néha kicsit lazábban, aztán meg megint csak azt veszem észre, hogy megint eltelt egy év. És már 9 éve, hogy vagyunk egymásnak. De milyen viszonylagos 9 évnyi idő hossza. Kb. 9 évig tartott a küzdelmünk Szösziért. Az a 9 év nagyon-nagyon hosszú volt. Benne lenni a folyamatban véget nem érőnek tűnt. Nehéz volt kitartani, átvészelni a reményvesztett időszakokat. Ennyi idő távlatából visszagondolva is nagyon hosszúnak tűnik, holott csak ködös emlékeim vannak az életemnek abból a szakaszából. Egy csomó minden kiesett, mert annyira a gyerekvállalás körüli mizériáról szólt számomra minden, hogy minden más háttérbe szorult. Aztán megszületett Szöszi, és a következő 9 év meg szinte 3 szempillantás alatt elillant. Az örökbefogadás kapcsán a kötődésről sok szó esik. Akkor is, ha kisbabát fogad valaki örökbe, ha nagyobbacskát, akkor meg pláne fontos kérdés a biztos kötődés kialakítása, megszilárdítása. És tényleg. Közben az elengedésről alig esik szó. Pedig az anyaság valójában a folyamatos elengedésről szól. Emlékszem, hogy amikor először etettem Szöszit kanállal. Sírtam. Mert tudtam, hogy hamarosan véget ér az a korszak, amikor a karjaimban tartva, meghitten összebújva adom számára cumisüvegből a tápszert. Igaz, nem szoptattam, de ezek az összebújós cumizások meghittségben nem különböztek a szoptatástól. Imádtam minden percét, és rossz volt, hogy olyan gyorsan elmúlt. De közben büszke is voltam a növögető, ügyesedő babámra. Aztán remegett a gyomrom akkor is, amikor először hagytam ott a bölcsődében, és töltöttem el nélküle 1 órát. Ezzel végérvényesen lezárult életünknek az a korszaka, amikor a nap minden percében együtt vagyunk, és elkezdődött az a szakasz, amikor már nem vagyok jelen minden pillanatban, és másokra kell bíznom őt.  De ügyesen beilleszkedett, én meg ismét büszke voltam, az én növögető, ügyesedő babámra. Aztán jött az ovi, amikor azért izgultam, hogy nem beszélőként, majd hogyan állja meg a helyét „tolmács” nélkül, hogyan fog boldogulni a nagyobbak között. Nem tehettem mást, mint megbízni benne, hogy képes megbirkózni a helyzetekkel. És megbirkózott, én meg büszke voltam az én növögető, ügyesedő pici fiamra. Az első babazsúrban, amikor otthagytam, és nélkülem bulizott, már nem izgultam, csak büszke voltam, hogy eljött ez az időszak is. Az iskolába minden reggel úgy megy be, hogy az utolsó métereken köszönök el tőle az utcán, mert a bejáratnál szószerint faképnél hagy, és megy be céltudatosan, vissza sem néz. Én meg büszke vagyok az egyre önálóbb nagy fiamra. Gyakorlom az elengedést. 8 és fél éve gyakorlom. Ezért a sírósság is, mert minden születésnap egyben emlékeztet arra is, hogy ahogy berobbant az életünkbe, úgy fog kirepülni is, egyik napról a másikra. Most nagyjából félúton vagyunk.

(kép: Anne-Sophie Rutsaert)