Nem tudok aludni. Épp úgy nem tudok aludni, ahogy 9 évvel ezelőtt sem tudtam. Délelőtt egy mindent meghatározó találkozóra készültünk. Egy asszonnyal, egy kismamával, a fiam biológiai anyjával. Rettenetesen izgultam. Próbáltam elképzelni, hogy hogy néz ki, hogy milyen lesz megpillantani, hogyan fogunk bemutatkozni egymásnak, miről és egyáltalán hogyan fogunk beszélgetni. Féltem, hogy suta leszek, hogy nem leszek szimpatikus, hogy ő nem lesz szimpatikus, hogy bénázni fogunk, hogy meglát és meggondolja magát, hogy meglátom, és meggondolom magam. Azt tudtam, hogy orvoshoz is megyünk is majd közösen. Arra azonban nem számítottam, hogy kérni fogja, hogy együtt menjünk be a vizsgálatokra, hogy végig legyek ott mellette én is. Nagyon jól esett, hogy így megbízott bennem. És azóta is hálás vagyok neki ezért. Ezért is. Emlékszem, hogy az egyik orvos, kifejezetten barátságtalan és lekezelő volt mindkettőnkkel. Mindketten kiszolgáltatottak és sérülékenyek voltunk, és inkább elviseltük a taplóságát. Az ultrahangon csak álltam félrehúzódva, és váltakozva figyeltem a monitort, az orvost és a kismamát. A monitor szürke foltjaiból próbáltam kivenni valamit, ami egy babára emlékeztet, az orvos arcáról leolvasni, hogy nem lát-e valami aggasztót, és a kismama látva és hallva a babát vajon változik-e, változtat-e a döntésén? Aztán megpillantottam a baba talpát. És innen már Szöszi is kívülről fújja a sztorit. Mert kezdetben sokszor, most már csak az évfordulókon, de mindig elmesélem neki. Ahogy majd ma este is el fogom a szürke foltokat, a monitort, a talpacskát, a gyöngysor ujjacskákat. Ez a rituáléhoz tartozik. És a történetének egy fontos mozzanata. Szeretem a lábát. Szeretem simogatni a lábfejét. És ha nincs évfordulónk, akkor is, ahányszor körmöt vágunk, ahogy zoknit húzunk, ahányszor odadugja, hogy masszírozzam meg, annyiszor eszembe jut az a pillanat, amikor először láttam meg, még a pocakban. És most megyek betakargatni, mert biztos lerúgta álmában a paplant, nehogy kihűljenek azok a kiskamasz 36-os lábak.