Ma reggel beszélgettünk anyukámmal. Áradoztam neki, hogy mennyire nem tudok betelni vele, hogy milyen szép ez a gyerek, és még mindig nap mint nap rácsodálkozom. Anyukám csendesen:

- És, hogy egyáltalán van nekünk.

Olyan jó volt az ő szájából is hallani ezt. Az örökbefogadó nagyszülőkről még mi magunk, örökbefogadó szülők is sokszor megfeledkezünk. Mi legalábbis nem beszéltünk erről itthon, hogy az ő szempontjukból mit jelent az örökbefogadás, nekik milyen utat kellett bejárniuk az unokájuk érkezéséig és esetleg még utána is. Mondjuk nálunk könnyen ment az a része, hogy nem volt semmiféle ellenállás, hogy jól meggondoltátok-e? De még bizonytalanságot sem éreztem soha. Most, hogy már én is anya vagyok, és igaz, nem lányom van, hanem fiam, de ha az én gyerekemnek kellene végigcsinálnia azt a küzdelmet, amit mi végigcsináltunk a gyerekért, hát biztos a szívem szakadna bele még csak végignézni is a kudarcait, a fájdalmát, a vívódásait.  És egy idő után már csak az volna a fontos, hogy neki jó legyen, és ha neki jó, akkor jó nekem is. Apukám már nem élt, amikor Szöszi született, sőt, ő már előbb meghalt, hogy egyáltalán lombikozni kezdtünk volna. Sokat gondolkodom azon, hogy vajon ő hogyan fogadta volna az örökbefogadás hírét? Van bennem bizonytalanság, hogy nála talán nem ment volna át olyan csont nélkül a döntésünk, mint anyunál, de abban biztos vagyok, hogy mire megérkezett volna Szöszi, addigra már ő is teljesen készen állt volna az unokája fogadására, és egészen remek nagypapa lett volna belőle. Fura, hogy anyuval nem nagyon beszélgettünk a várakozás idején az örökbefogadásról, csak technikai kérdésekről inkább. Hogy mikor érdemes a gyerekszobát megcsinálni, mikor fogunk babaholmikat vásárolni. Aztán amikor befogadtam a meglévő kutyánk mellé még egyet, akkor azon volt egy kis vita, hogy a gyerek születése előtt minek még egy kutya a házhoz, meggondoltam-e, hogy nem lesz-e sok két idős kutyával és a babával is törődni? Soha nem kérdeztem meg tőle, hogy ő mit gondol? Részben azért, mert féltem, hogy olyat mond, amit nem akarok hallani, és egyszerűbb volt nem beszélni róla. Ez persze elsülhetett volna nagyon rosszul is, ha utólag derül ki, hogy benne milyen komoly bizonytalanságok vagy rosszabb esetben ellenállás van az örökbefogadással kapcsolatban. Mázlim volt. Kezdettől fogva igazi nagymama, aki bármire hajlandó csak, hogy az unokája kedvében járjon. Képes 70+ évesen órákig a Balatonban pancsolni a gyerekkel, és még a nyakába is vette egészen tavaly nyárig, hogy onnan tudjon „hátra szaltózni” gyerek a vízbe, bármikor képes bármilyen időpontban, bármilyen kívánságot megfőzni, megsütni, ha az unokája csak felsóhajt, mert jó, „hogy egyáltalán van nekünk.”