Amikor az örökbefogadásra felkészítő tanfolyamra jártunk, akkor elég alaposan körüljártuk azt a kérdéskört is, hogy mit tegyünk, ha a gyerekünk pedagógusa tesz valami szerencsétlen megjegyzést a gyerekünk örökbefogadottságával kapcsolatban. Akkor még nem sejtettem, hogy egyszer végig kell hallgatnom egy logopédus kollégától, amint egy másiknak panaszkodik egy gyerekre, akivel szerinte nem gyakorolnak otthon illetve sokszor a füzete sincs ott, mert (és most szószerint idézem) „örökbefogadott vagy nevelőszülei vannak, vagy mit tudom én”.  Csak ültem ott némán, leforrázva, és nagyon pocsékul éreztem magam. Őszintén szólva, ahogy ezt írom, most is könnyes a szemem. Nem szóltam, egyrészt mert váratlanul ért és leblokkoltam, másrészt, mert csak véletlen hallgatója voltam a beszélgetésnek, nem résztvevője. De azóta is nyomaszt ez a mondat. Mert azt érzem, hogy nem mehetek el szó nélkül a történtek mellett. Alapból azt gondolnám, hogy még a szokásosnál is több empátiával fordul egy szakember egy olyan kisgyerek felé, akinek valószínűleg az átlagnál jóval hányattatottabb sors jutott. Másrészt ott élek örökbefogadóként az örökbefogadást nyíltan, teljes mellszélességgel vállalva, és mégis összemosódik a nevelő és az örökbefogadó szülő fogalma a saját munkatársaim fejében is. És ez elkeserít. Harmadrészt, azért mert a gyerekre otthon valamilyen oknál fogva talán nem jut elég figyelem, az nem jelenti azt, hogy azért van, mert nem a vérszerinti szülei nevelik. Persze ez olyan egyszerű és kézenfekvő magyarázat tud lenni mindenre. Nem gyakorolnak? Ja, persze, mert nevelőszülőknél él vagy örökbefogadták. Nincs füzete? Ja, persze, mert nevelőszülőknél él vagy örökbefogadták. Nem viselkedik jól? Ja, persze, mert nevelőszülőknél él vagy örökbefogadták. Nehéz vele haladni? Ja, persze, mert nevelőszülőknél él vagy örökbefogadták. És lehet leírni gyereket, szülőt, mert ők ugye nem az igazi szülei a gyereknek. Próbálom nézni a jó oldalát ennek a történetnek. Valószínű, hogy pont a nyíltságom miatt a környezetemben rám illetve ránk már nem úgy tekintenek, nem úgy gondolnak, mint örökbefogadó családra, hanem olyanok vagyunk mint bárki más, de sovány vigasz ez akkor is, mert az előítéletességen nem sokat sikerült változtatnom még a közvetlen környezetemben sem. Úgy látszik, érzékenyítésben még nem vagyok elég jó.

(kép forrása: pinterest.com)