Három nap múlva itt a 9. születésnap. Ahogy közeledik, egyre gyakrabban, napjában többször is villanak be emlékek azokból a 9 évvel ezelőtti napokból. Képek, hangok, érzések, beszélgetésfoszlányok. Nem akarom elfelejteni, hogy milyen volt. Sem a jó részét, sem a rosszat. Minden apró emléket próbálok megőrizni magamban, hogy amikor később, felnőttként is kérdez, tudjak mesélni. Őszintén akarok neki válaszolni. Őszintén beszélni arról is, hogy milyen volt örökbefogadni őt. Nem a technikai részletek és a hivatalos ügyintézésre gondolok, hanem arra, hogy milyen érzés volt örökbefogadni. Gyakran és talán túl sokat ömlengek arról, hogy mennyire szeretem, mennyi örömöt hozott az életünkbe a puszta léte, de még soha nem írtam itt arról, hogy ez nem egyik pillanatról a másikra történt. Mert nem úgy történt, hogy megszületett, megláttam, és elborított az anyai szeretet érzése. Megszületett, a karjaimba adták, és nagyon-nagyon gyönyörűnek láttam. Emlékszem az arcocskájára és a gyönyörű ívű szájára. És olyan fura volt és hihetetlen, hogy ez a gyerek akkor most az enyém. Ez itt az én fiam. A hajnali 2 órai kelés miatt inkább fáradt voltam, mint földöntúlian boldog. És persze izgatott is, de nem az a bőrömből kibújós izgatottság, hanem inkább bizonytalan izgatottság, hiszen az nyilvánvaló volt, hogy innentől semmi sem lesz úgy, mint korábban. Amikor hazaértünk és beestünk az ágyba, elalvás előtt végig gondolva a napot az hasított belém, hogy Úristen, néhány nap múlva itt fog szuszogni a kiságyban egy csecsemő, akit nekem életben kell majd tartanom valahogy. De ahogy teltek a napok, és jött a betegség, amiről először azt sem tudtuk, hogy mi is pontosan, és benne volt a pakliban, hogy nagyon nagy a baj, és talán életben sem marad vagy az egész életét végig kíséri, akkor azért volt egy erős elbizonytalanodás, hogy képesek leszünk-e ezzel megbirkózni? Ott már öröm sem volt, csak aggódás, szorongás, félelem. Aggódás a gyerekért, hogy mégiscsak meggyógyuljon, szorongás, hogy mi lesz, ha nem, hogyan fogunk tudni felnőni a feladathoz, és félelem, hogy mi lesz, ha a vérszerinti anya meggondolja magát. Aztán amikor már tudtuk, hogy mi a baj, és hogy nem fog két nap alatt ebből kijönni, én meg már felcuccoltam Pestre, hogy legalább napközben vele lehessek, ültem a kórházhoz közeli parkban és rájöttem, hogy ez a gyerek papíron még nem, de valójában már nagyon is az enyém. Hozzám tartozik. És elmúlt a félelem, elmúlt az aggódás. Megértettem, hogy nem tudok már mást elképzelni magamnak, csak őt. Nem egy elképzelt kisbabára vágyom, hanem őrá. Őt akarom ölelni, őt akarom etetni, őt akarom tisztába tenni, őt akarom altatni. Őt akarom látni felnőni. Nem mást. Őt. Pont őt.

kép forrása