15 éves, nyolcadikos. Állampolgári ismeretek órán a házasságról, családról, gyerekvállalásról tanulnak, és beszéltek az örökbefogadásról is. Házi feladatnak azt kapták, hogy írjanak össze 5 pozitív dolgot az örökbefogadással kapcsolatban. Kérdeztem Tőle, hogy szóba hozta-e órán vagy szünetben az osztálytársaknak, hogy ő is örökbefogadott? Mondta, hogy nem. Kérdem, hogy miért nem? Nem volt olyan a helyzet, vagy nem akar erről beszélni még? Nem, nem – hangzik a válasz. Tudod, Mama, egyszerűen nincs jelentősége. Igazából nem tudom ezt hova tenni most. Mert amúgy, tényleg nincs jelentősége, vagy nem úgy, nem akkora, mint amekkorát esetlegesen egy kívülálló ennek tulajdonítani szokott. Nekünk ez a világ legtermészetesebb dolga. És most nem tudom, eldönteni, hogy ennyire rendben van a saját örökbefogadottságával, hogy egyszerűen nem tartja fontosnak, hogy ezt külön hangsúlyozza bármilyen helyzetben is. Vagy esetleg van valami a háttérben, ami miatt nem szívesen beszél róla a kortársai előtt. Mert olyan felnőttnek már mesélt róla magától, akit kedvel, akiben megbízik. Vagy csak én agyalom túl, jó szokásomhoz híven. Mindenesetre ismerve a tanárnőt, aki az egyik, ha nem a legnagyobb kedvence Szöszinek, még inkább hálás vagyok neki, hogy ezzel a témával külön foglalkozik, és ezt a feladatot adta a gyerekeknek.