A napokban elég nagy vihart kavar egy Youtube mesecsatorna legújabb videója. Ebben lényegében arról volt szó, hogy egy kiskamasz konfliktusba keveredett a szüleivel amiatt, hogy nem akart a szobájában rendet rakni, és arra gondolt, hogy biztos örökbe fogadták, hogy ennyire gonoszak vele a szülei. Aztán megjelent náluk a gyámhatóság, és visszavitték a vérszerinti szüleihez, akik roma származásúak, lakókocsiban élnek, a nagyszülőket kint tartják az udvaron, alig adnak nekik enni, a gyerekeket is csak a segélyek miatt „nevelik”. Az egész borzalom túlcsordul az előítéletességtől. Nem is akarok most ebbe belemenni, csak azóta is azon gondolkodom, hogy az örökbefogadott gyerekeink vérszerinti családjáról hogyan gondolkodhat a világ, és hogyan gondolkodunk mi magunk, örökbefogadó szülők is? A felkészítő tanfolyamon, szakkönyvekben azt javasolják az örökbefogadó szülőknek, hogy mindig semlegesen beszéljenek a gyereknek a vérszerinti szüleikről. De hogyan is lehetünk valóban semlegesek egy olyan helyzetben, amiben érzelmileg nagyon is érintettek vagyunk?  Hiszen a semlegességünk akkor lesz hiteles, ha tényleg semlegesen tudunk viszonyulni az örökbeadókhoz. Nem tudom más hogyan csinálja, én csak a saját tapasztalataimról tudok írni. Nyilván befolyásolja a helyzetet, hogy nyílt vagy titkos örökbefogadás történt-e? Nyílt örökbefogadásnál van lehetőség a személyes találkozásra, eleve ismerjük a gyerekünk biológiai anyját (nagyon ritkán esetleg az apát is). Van egy konkrét történet, indokok, magyarázatok a döntésére. Titkosnál ugyan lehet néhány információhoz jutni a gyerek gyökereivel kapcsolatban, de személyes benyomásaink nincsenek a vérszerinti szülőről. Nyílt örökbefogadásnál talán könnyebb megérteni, elfogadni, hogy miért döntött a vérszerinti szülő az örökbeadás mellett. Titkosnál, ahol az is benne van a pakliban, hogy ki kellett emelni a vérszerinti családból a gyereket, és a kapcsolattartás sem valósult meg, így vált végül örökbefogadhatóvá. És már el is érkeztünk az ítélkezéshez. Hiszen alapvetően genetikailag belénk van kódolva az utódgondozás ösztöne, és milyen már az, ha valaki mégsem gondoskodik a gyerekéről? Ugye? De nem jártunk és nem járunk a cipőjében. Nem ismerjük a körülményeit. Nem ismerjük azokat a külső vagy belső kényszerítő okokat, amelyek abba az élethelyzetbe hozták, hogy végül nem tudta/akarta felnevelni a gyerekét. Nem ismerjük az élettörténetét. Csak egyetlen kimerevített képkockát látunk a filmből. Egyetlen aprócska darabot az egész mozaikból. Lényegében ezen kívül semmit nem tudunk róla. És ez alapján alkotunk sommás véleményt valakiről, akit nem is ismerünk, még csak nem is láttuk soha. Képzeljünk magunk elé egy 5-10 éves kislányt, aki arról ábrándozik, hogy felnőve majd a pocakjából születő babát elveszik tőle, mert ő képtelen gondoskodni esetleg még saját magáról is, nemhogy egy kisbabáról. Az az asszony/lány, aki megszülte a gyerekünket volt egyszer kislány is, aki nyilván nem erre vágyott gyerekkora óta, hogy ilyen helyzetbe kerüljön. Nem arra készült, hogy ő olyan felnőtt lesz, aki esetleg bántja, de legalábbis súlyosan elhanyagolja a gyerekét, ami miatt közbelép a hatóság és elveszik tőle a gyerekét. Olyan anya volt, amilyen akkor tudott lenni. Nem könnyű eljutni oda, hogy ezt örökbefogadóként ne csak a szólamok szintjén, hanem ténylegesen is el tudjuk fogadni.

Én kb. a következőket éreztem a gyerekem szülőanyja iránt: hálát, szeretetet, féltékenységet, haragot, szánalmat, közönyt. Nem ebben a sorrendben, és volt, ami vissza-visszatérő érzés volt. Már jó ideje úgy tudnám jellemezni enyhe képzavarral, hogy pozitív semleges a viszonyom hozzá. Több mint 12 éve vagyok Szöszi anyukája. Látom, ahogy halad szépen a saját örökbefogadottságának megértésében, és ez nagyon sokat segít nekem is abban, hogy tényleg semleges tudok lenni a vérszerinti szüleivel kapcsolatban. És nem tudom, hogy melyik hozta magával a másikat, de azóta kérdezget inkább a szülőanyáról, amióta nincs bennem semmi feszkó a témával kapcsolatban. Vagy lehet, hogy pont azért nincs már bennem feszkó, mert látom, hogy mennyire természetesen kezeli a kérdést.

Visszatérve a kiindulóponthoz. Az a bizonyos Youtube mese azért is kártékony, mert ha egy örökbefogadott gyerek látja, pláne, ha egy roma származású örökbefogadott, olyan sebet üthet rajta, amit az alkotók képtelenek se felmérni, se belátni. Azt hiszik viccesen didaktikusak, pedig csak szimplán rasszisták és előítéletesek.