Elkezdett kamaszodni. Változik a teste, már férfi méretű (43-as) cipőket hord, magasságban utolért engem, a nagymamát már rég elhagyta, időnként már mutálósan mélyülő hangon szólal meg, már nem gyerekmódra, hanem egyre férfiasabban szőrös a lábszára, az arcbőre sem már az a sima babapofi, hanem itt pattanások is befigyelnek. Egyre többször sóhajtozik és forgatja a szemét, ha mondok neki valamit. Mimózaérzékenységű lett, ha úgy érzi nem voltam elég kedves/türelmes/jófej (értsd: tapló,/goromba/diktátor Banyaanya vagyok), és ezt nem halogatja a tudomásomra hozni.

Az utóbbi időszakban ritkán beszéltünk az örökbefogadásról, de ha szóba jön, egyre komolyabb kérdései vannak. Így történt ez legutóbb is. Nem volt még egyéves, amikor kiderült, hogy születni fog a vérszerinti családjában egy újabb baba, akit megtartanak. Akkor nagyon megviselt a hír, hogy én ezt hogyan fogom neki elmondani, mivel lehet megmagyarázni, hogy miért pont ő nem kellett. Tele voltam félelemmel, hogy mekkora traumát fog ez majd okozni neki, hogy fogok tudni majd megbirkózni ezzel, hogy fogom tudni átsegíteni ezen a krízisen, amikor számomra is komoly érzelmi válságot okozott a hír. Aztán teltek az évek, és időről időre elszorongtam ezen a kérdésen, hogy mi a bánatot kezdjek én ezzel a helyzettel? És akkor pár napja szóba hozta. Konkrétan így zajlott a beszélgetésünk:

- Mama, a Néni nem volt abban az anyagi helyzetben, hogy engem vállaljon?

- Részben az is szerepet játszott, meg más magánéleti okok is.

- Milyen magánéleti okok?

- Már volt egy sérült gyereke...

- Akkor van testvérem!

- Igen van.

- Idősebb, mint én?

- Szerinted?

- Jó, jó, hülye kérdés. De csak egy testvérem van?

- Több gyereke is van a Néninek.

- Lány is?

- Igen, lány is.

- Utánam is született gyereke?

- Igen.

- Őt is örökbeadta?

- Nem, őt nem.

- Akkor csak én nem kellettem.

- Nem, rólad így tudott gondoskodni.

- Mert akkor nem volt pénze meg gondjai voltak.

- Igen.

- Jó, hogy megtalált téged.

- Igen, nagyon-nagyon jó!

 Korábban azt gondoltam, hogy amikor elhagyja a száját ez a mondat, hogy „Csak én nem kellettem.”, ki fogok borulni, nem fogok tudni normálisan reagálni. Ehhez képest olyan természetességgel kezelte ezt a helyzetet, hogy teljesen könnyedén, mindenféle gyomorremegés nélkül tudtam a kérdésére vagy inkább megállapítására válaszolni, amit alapból tényleg így is gondolok, hogy „Nem, rólad így tudott gondoskodni.” Nem volt bennem sem rossz érzés, sem bizonytalanság. Ami olyan félelmetesnek tűnt tizenhárom éven át, az csak az én fejemben létezett. Túlagyaltam ezt is. A valóság sokkal egyszerűbb, természetesebb, mint amilyen forgatókönyveket le tud gyártani az ember. Legalábbis a magam részéről hajlamos vagyok a teljes Apoklapiszisig eljutni, ha belelendülök. Pedig a beszélgetés kb. úgy zajlott, ahogy elképzeltem, egy tényezőt leszámítva. Nem borult ki senki. Nem volt gyomorgörcs a részemről, nem volt összeomlás Szöszi részéről, nem volt kétségbeesett vigasztalás, hosszas monológok arról, hogy mennyire szeretjük, és igenis kellett. Csak egy egyszerű, kijelentő mondat. Rólad így tudott gondoskodni.

És csordogált tovább az este, ahogy egy átlagos hétköznapon szokott, az Armageddon ezúttal is elmaradt.