Néhány hónapja kialakult egy új rituálénk. Minden reggel egy-egy kis cédulát rejtek el Szöszi tolltartójában illetve a tízórais dobozában, valami meglepetés üzenettel. Annyira szereti ezeket, hogy egyet sem dob ki közülük, hanem gyűjtögeti és néha megszámolja, hogy hány cetlije van már. Amikor először talált egy ilyen kis üzenetet a tolltartójában, azt mondta, hogy aznap egész más volt ott lenni az iskolában, mert úgy érezte, hogy egy kicsit ott vagyok vele én is, és már nem is volt olyan rossz, hogy a tanító néni kiabált vagy túl sok volt az órai feladat. 43 éves voltam, amikor Szöszi született. Lehet mondani, hogy az utolsó utáni pillanatban lett gyerekem. Emiatt időről időre elfog a szorongás, hogy vajon meddig lehetek vele, mellette? Erősen benne van a pakliban, hogy nem érem meg az unokáim születését, vagy ha mégis, akkor nem sokáig élvezhetem majd a nagyszülőség örömeit. Ettől függetlenül is gyakran szoktam azon gondolkodni, hogy mit visz majd magával a gyerekkorából, mit visz majd magával belőlem? Tudok-e neki elég útravalót adni az élethez? Vagy tudok-e használható útravalót adni? Hogyan fog élni felnőttként? És még rengeteg ezekhez hasonló kérdés kavarog bennem. Ebben biztos szerepet játszik az is, hogy örökbefogadó szülőként az a fajta folytonosság érzés, ami egy vérszerinti gyereket nevelő szülő számára természetes és magától értetődő, az nálunk nincs meg vagy nem úgy van meg. Nincs meg az a fizikai hasonlóság vagy azonosság, ami egy vérszerinti családban megvan. Például, hogy ugyanott van egy anyajegy a gyereken, mint rajtam, vagy pont olyan a kézformája, az álla vagy a hajszíne mint az enyém, stb… A folytonosság a gesztusokban, a közös szokásokban, a hagyománnyá váló rituálékban tud megjelenni nálunk.  Ma reggel, amikor tettem be a tízórais dobozba a szokásos napi cetlit, eszembe jutott, hogy lehet, hogy pont ezt a szokást viszi majd tovább a gyerekkorából, belőlem, és majd ő is ilyen kis cetlikkel, titkos üzenetekkel bíztatja a saját gyerekét, ha túl nehéznek érzi az iskolát. És a szokásosnál is jobb érzés volt a cetlire még egy szmájlit is odakanyarítani az üzenet mellé, mert valahogy azt éreztem, hogy ott tudok majd lenni mellette akkor is, amikor már nem leszek. Ott leszek vele a gesztusaiban, a gyerekkorából őrzött emlékeiben, és a közösen kialakított, továbbörökített rituáléinkban.