Harmadik típusú találkozásról akkor beszélünk, amikor az ember észleli magát az idegen létformát. (A J. Allen Hynek) Na jó, én nem idegen létformát észleltem, de 11 évvel ezelőtt találkoztam először a fiammal. Akkor még pocakban volt. Amíg várakoztam, olyan sokszor lepörgettem magamban a különböző forgatókönyveket, hogy milyen lesz először találkozni a gyerekemmel. Vagy egyáltalán hogyan fog történni, hogyan fog zajlani az egész? Már a születése előtt tudni fogok róla? És ha igen, akkor lesz lehetőség a találkozásra is? Ott lehetek akkor, amikor megszületik? Egyáltalán ott akarok lenni? Vagy csak a születése után kapok hírt róla? Mit fogok érezni? Hogyan fogom tudni eldönteni, hogy ő tényleg az enyém? Amikor beálltunk a várakozók sorába, kezdetben inkább a rózsaszín köd jellemezte ezeket a képzelgéseket. Aztán ahogy haladtunk előre, egyre inkább a kétségek, a bizonytalanságok vették át a terepet, hogy hogyan is lenne jobb, mit bírok el egyáltalán? Aztán minden úgy alakult és minden másképp alakult, mint ahogy azt előre elképzeltem. Ahogyan ez az életben lenni szokott. De az a 11 évvel ezelőtti pillanat, amikor először – és valójában egyetlen egyszer, mert aztán több UH vizsgálaton nem voltam már jelen – láttam meg Szöszi talpát, az mindent vitt. Akkor nem volt bátorságom képet kérni a felvételről. Nem azért, mert nem adtak volna, sőt, fel is ajánlották, de nem kértem. Szimpla önvédelemből. Volt már nekem korábban UH képem a saját hasamban növekvő aprócska életről, aki végül nem maradt velünk. Babonás voltam, féltem, hogy megint csak ennyi jut ebből a gyerekből is nekem. Egy elmosódott szürke UH kép. Féltem. Nem akartam néhány héttel később kezemben a már agyon gyűrődött UH képpel magzat pózba gömbölyödve sírva gyászolni. Ahogy azt korábban már nem egyszer végicsináltam. Úgyhogy inkább csak néztem és gyönyörködtem a monitoron kirajzolódó talpacskában, hallgattam a szívverését, és próbáltam elhinni, hogy ez a baba tényleg nekünk fog születni. Aztán mondták, hogy kisfiú. Alapból nekünk nem számított a neme, hiszen, ha én szülöm se tudjuk ezt befolyásolni, de ahogy a vérszerinti szülőknek is vannak preferenciáik, hogy titkon milyen nemű gyerekre vágynak, úgy nálunk is volt. Szóval amikor a doki közölte, hogy kisfiú, egyszerre örültem és éreztem valami fura, nem csalódást, hanem nem is tudom mit, mert tudtam, hogy Férj titkon kislányban reménykedett. De persze, hogy örült a fiúnak, amikor kint a váróban elmondtam neki. Onnantól fogva a képzelődések már nemcsak arról szóltak, hogy hogyan fog zajlani Szöszi születése, örökbefogadása, hanem arról is, mint más gyermeket váró párnál, hogy vajon milyen színű lesz a haja, a szeme, hogy milyen lesz az arcocskája, és úgy általában hogy fog kinézni? De a valóság, a ténylegesen megszületett gyerek, minden képzeletünket felülmúlta. Tökéletes volt minden porcikája, gyönyörű volt. És ezt minden elfogultság nélkül állíthatom. ;)