Ennek az írásnak most nem sok köze lesz az örökbefogadáshoz, de annyira feszít, hogy muszáj kiírnom magamból. És reménykedem, hogy talán nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel.

Hogy is néz ki egy napom a koronavírus és a #maradjotthon idején, amiről annyiszor olvasom azt, hogy lehetőséget ad a belassulásra, egymásra jobban odafigyelésre, a családdal, gyerekkel több minőségi idő eltöltésére. Reggel fél 6-kor kelek, Odaülök a számítógéphez, átnézem az exceltáblázatomat, hogy kinek kell aznapra kiküldenem az otthoni körülményekre adaptált gyakorlatsorokat. Ha valakié még nincs kész, annak a hajnali nyugiban van lehetőségem megírni. Majd a munkahelyem által elvárt, naponta kiküldött újabb és újabb táblázatokat töltögetem arról, hogy mit csinálok, mikor és hogyan, amivel bizonyítom, hogy tényleg nem a lábamat lógatom itthon. Amikor ezekkel készen vagyok, 7 órakor reggelizem és reggelit készítek gyereknek, férjnek. Fél 8-kor visszaülök a géphez és elkezdem kiküldeni messengeren a feladatokat. Írok hozzá még pár sort a szülőknek, akikkel egyébként tök jó a kapcsolatom, akik régóta járnak hozzám, azokkal szinte baráti. 8 órára jó eséllyel gyerek is ébren, ugyan még pizsamában, de reggelizik. Addig én zuhanyozom, felöltözöm, majd ismét odaülök a géphez, és megnyitom az Edmodot, hogy lássam, aznapra milyen tanulnivalókat kaptunk. Előkészülök, amit kell esetleg kinyomtatok. Közben a gyerek végzett a reggelivel, fogat mosott, felöltözött. 9-kor kezdenénk tanulni, de ez csúszni szokott, mert messengeren ilyenkor jönnek az első visszajelzések a napi feladatokról, ezekre válaszolok. És innentől multitaskingban zajlik az egész nap. Hol a gyereknek (harmadik osztályos) segítek a distance learningben, hol a magam feladatait végzem párhuzamosan. Nem, nem tudok órarendet tartani, hogy mikor vagyok elérhető a szülők számára, mert 0-3 évesekről beszélünk, akik mellett esetleg most otthon van 1-2-3 ovis/iskolás tesó, és nyilván anya is akkor hív, akkor ír, amikor épp van erre ideje a napi bokros teendői mellett, kapcsolatot tartanunk meg muszáj. Nem, nem azért mert elvárják, hanem mert nekem is fontos és nekik is fontos, hogy az eddig elvégzett munka ne vesszen kárba, és amit elértünk fejlődést, az szinten maradjon legalább. Mivel saját gyerek érzi a rést a pajzson, hogy nem csak rá figyelek, ezért sokkal nyögvenyelősebben megy a tanulás, pláne, amikor teszem azt néptáncból egy 30 perces videót kell megnézni a cifraszűrről, és írni kell róla pár mondatot, hogy mit tanult belőle, kik viselik, mikor, miért, és hogyan készül. Becsületesen dolgozunk, ha azt írják önálló munkában dolgozzon, akkor nem segítek neki, és ha hibázik is, akkor is úgy küldjük be, nem javítjuk ki. De ezt a cifraszűrös néptánc feladatot megcsináltam helyette én este, mert a gyerek számára teljesen élvezhetetlen, unalmas volt, és már nem volt kedvem győzködni, hogy naaa, még egy kicsit tarts ki, nézzük végig! Szóval multitasking. Mivel enni is kell, ezért az otthoni tanulás, az otthonról dolgozás mellett be kell zsonglőrködni az időbe a főzést is. llyenkor gyereknek "tesi óra" az udvaron, én meg közben gyorsan összedobok valamit. Aztán írom tovább az otthoni gyakorlatokat a családoknak, ami baromi lassan megy, mert közben próbálom rávenni a gyereket, hogy tanuljunk tovább, mert soha nem fogunk végezni. Telefonálok, egyeztetek emailre válaszolok. Fotózom, szkennelem közben a gyerekem elkészült feladatait, és beküldöm. Közben szép lassan ránkesteledik, én meg még mindig nem vagyok készen, mert a normál adminisztrációnak még neki sem álltam. Adok vacsorát a gyereknek, én is magamba tömök valamit, most tévézhet egy órát, addig legalább nyugiban tudok még dolgozni. Fürdés, mese és véget ért a nap. Szóval egyelőre nem érzem a belassulást, stresszesebb vagyok, mint normál üzemmódban. Úgyhogy most már kezd zavarni, amikor erről olvasom a jótanácsokat, hogy mivel is töltsük ki azt a sok-sok szabadidőt, amire a karantén miatt végre lehetőség nyílik. Könyörgöm, nem szabadságon vagyok és a gyereknek sem iskolai szünete van. Otthonról dolgozom, ahogy a gyerek is itthon tanul. Sokkal kevésbé strukturált így az életünk, mert nem válik el térben a munkavégzés illetve a tanulás helye, és az idő is kevésbé strukturált. Én meg ebben úgy tűnik nem vagyok elég ügyes. És a belassulásról írt cikkektől meg csak még feszültebbé válok, hogy biztos csak én vagyok ilyen balfék, hogy nekem ugyanúgy csapkodnak a fejem felett a hullámok, mint eddig. Vagy más is így van?