„A nagy megpróbáltatások nagy kegyelmeket készítenek elő.” (Clairvaux-i Szent Bernát)

Ha Szöszi örökbefogadásának történetére gondolok, akkor ez a mondat rólam szól. Hosszú évekig masszívan ellenálltam az örökbefogadás gondolatának. Terhes akartam lenni. Bármi áron. Szülni akartam. Bármi áron. És tényleg nem volt drága semmi, ha a teherbeesés és a szülés lehetőségével kecsegtetett. Nem érdekelt, hogy hogyan teszem tönkre magam, hogyan megy rá a fizikai és a mentális egészségem. Hogyan mennek rá esetlegesen emberi kapcsolataim is. 10 lombikot csináltam végig, és csináltam volna többet is, ha az orvos azt nem mondja, hogy ennyi volt, többet nem vállal, mert azt már nem bírja el a szervezetem. Akkoriban nem a lombikot éreztem az igazi megpróbáltatásnak. Pedig az volt minden egyes stimuláció, minden egyes kudarc, minden egyes elindult végül elhalt terhesség. Az igazi megpróbáltatás annak az elfogadása volt, hogy elfogadjam, nem leszek terhes, nem fogok szülni, pedig mindennél jobban vágytam erre. Mindennél jobban vágytam az anyaságra. És amikor végre eljutottam oda, hogy rendben, akkor az anyaság fontosabb, mint a terhesség és a szülés, akkor jött a tehetetlen várakozás. Nem tudom, hogy mit viseltem rosszabbul a lombikos kudarcokat, vagy a végtelennek tűnő, illetve bizonytalan időtartamra szóló várakozást. Pedig azt hittem, hogy ha valamit addigra nagyon megtanultam a lombikos évek során, az a várakozás. Várni türelmesen a meddőségi intézet rendelői előtt, várni a beavatkozások eredményére, várni a következő beavatkozásra. De végül az örökbefogadásra való tétlen, tehetetlen várakozás volt az igazi megpróbáltatás. Sokszor éreztem azt, hogy elértem az erőm végét, a lombikok során is, és ebben a tétlen várakozásban is. De ha gyereket akartam, nem volt más választásom. Meg kellett tanulnom várni. Meg kellett tanulnom elviselni a tétlenséget, tehetetlenséget. De minden percet megért. Minden könnyet, minden haragot, minden fájdalmat, minden bánatot megért. Mert olyan jutalom lett a vége, amire nem számítottam. Egy olyan gyereket kaptam, akivel minden porcikánk, idegszálunk, sejtünk rezonál egymásra. Nem vagyok tökéletes anya, ahogy ő sem tökéletes gyerek. Nekem mégis az. Tökéletes. Mert hozzám passzol. Mi ez, ha nem kegyelem? Hatalmas kegyelem.

(kép forrása: internet)