15 évvel ezelőtt, amikor az örökbefogadásra felkészítő tanfolyamra jelentkeztünk, nem tudtam még, hogy mennyire, de mennyire meg fog változtatni mindent az a három nap. Más emberként jöttem haza. És nem azért, mert többet tudtam utána az örökbefogadásról vagy arról, hogy mi vár rám örökbefogadó szülőként. Mindjárt az első mondat, ami ott elhangzott szíven ütött. Pedig egy szimpla tőmondat volt. Egy egyszerű állítás. Örökbefogadni jó. Ennyi. Mindez egy olyan szakember szájából, aki maga is két örökbefogadott gyereket nevel. Semmi pátosz nem volt sem a mondatban, sem a hanghordozásban. És pont ettől vált végtelenül hitelessé. Aztán rengeteg minden elhangzott még, volt sok önismereti „lecke”. Akkor, amikor jelentkeztünk az örökbefogadásra, rengeteg bizonytalanság volt bennem. Nekem ez egyáltalán nem volt egy könnyű döntés. Úgy éreztem lemondok magamról. Lemondok a lényemnek, a nőiségemnek egy számomra nagyon fontos részéről. Arról, hogy higgyek abban, képes vagyok arra, amire bárki más. Képes vagyok gyereket szülni. Szóval én akkor úgy mentem oda, hogy az örökbefogadás mint opció még mindig csak a második helyen állt. Azt gondoltam, jó, oké, próbáljuk meg, legrosszabb esetben ez lesz a megoldás, hogy végre legyen gyerekem. Annyira a lombikok és a teherbeesés körül forgott még minden bennem. De már nagyon az utolsó pillanatban voltunk, és nem akartam ezt a lehetőséget teljesen kizárni, és utólag bánni. Szóval ott ültem a tanfolyamon, néztem a többieket, és az első, ami meglepett, hogy nem volt bennem az a rossz érzés, mint amikor először besétáltunk a meddőségi intézetbe, végignéztem a várakozókon, és nem értettem, hogy mit keresek én itt ezek közök az emberek között, vagy ha én itt vagyok, akkor ők mit keresnek itt? Úgyhogy ez egy kicsit megnyugtatott, és eleve nyitottabbá váltam. Sokan voltunk pedig, és sok félék. Mindegyikőnk más-más történettel, más-más háttérrel. És mégis azt éreztem, hogy közöm van hozzájuk. És elkezdett közöm lenni az örökbefogadáshoz. És már nem volt sem ijesztő, sem egy szánalmas B terv, mint ahogy azt korábban gondoltam. Persze még eltelt pár hónap, mire a B tervből A terv lett, de ha nincs a tanfolyam, ez vagy sokkal tovább tartott volna, vagy egyáltalán nem vált volna A tervvé, mert végül megfutamodtam volna. De nem így történt. A tanfolyam végére azt éreztem, hogy sajnálnám, ha nem tartozhatnék ide. Ha csak ennyi lett volna, és nem maradhatnék kapcsolatban a tanfolyam vezetőivel. Ágacskás akartam lenni. Az örökbefogadó „szubkultúra” része akartam lenni. Egyszerűen vonzóvá vált. Olyan akartam lenni, mint ők. Szép lassan, az ő segítségükkel végül tényleg alkalmassá váltam arra, hogy örökbefogadjak egy gyereket. Mára az identitásom részévé vált, hogy örökbefogadó szülő vagyok. És, ha van valami, amit igazán szeretek magamban, akkor ez az. Szeretem, hogy örökbefogadó szülő vagyok. Mert örökbefogadni jó! Nagyon-nagyon jó!