Szöszi születéséről már sokat meséltem, de az első születésnapról még nem. Pedig fontos mérföldkő volt az életemben. A születése körüli időszakban nagyon közel kerültünk egymáshoz a vérszerinti anyával. Mindketten egy kicsit egymásra voltunk utalva, főként érzelmileg. Lényegében egymást támogattuk abban az időszakban. És ezeket a szálakat nem volt könnyű aztán az örökbefogadás után elvágni, sem érzelmileg, sem máshogy. Nagyon sokáig éreztem azt, hogy Szöszi épp úgy hozzá is tartozik, ahogy hozzám. Hogy neki ugyanannyi köze van a gyerekhez, mint nekem. Kicsit zsúfolt volt az anya-gyerek kapcsolatunk Szöszivel, mert úgy éreztem a vérszerinti folyamatosan jelen van. Két anya jutott egy gyerekre. Nem múlt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá. Ami aztán egy idő után elkezdett zavarni, hogy akkor ez már mindig így lesz? Ezzel együtt kell élnem életem végéig, hogy a fejemben állandósul a vérszerinti anya jelenléte? Ahogy közeledett az első születésnap, egyre rosszabb lett a helyzet. Szinte újra éltem az egy évvel korábban történteket, csak most az ő szemszögéből látva, érezve, megélve a dolgokat. És persze Szöszi szemszögéből is. Az elszakadás fájdalmát.  A lemondás fájdalmát. Amikor úgy várod a szülést, hogy közben nem várod. Várod, mert tudod, hogy túl leszel végre ezen az egész rémálmon, és mehetsz vissza a régi életedbe. De nem várod, mert a babától, aki a részed, el kell válnod. Le kell győznöd magadban az egyik legerősebb öszönkésztetést, az utódgondozást. És ott volt Szöszi, akinek a születése után semmi nem jutott abból, ami egy családba születő babának megjár. Magára maradt. Nem volt ölelgetés, nem volt anya mellén majd megnyugszom, csak feküdt félrecsapva a csecsemő osztályon, a többiektől jó távoli kiságyban, és nem sok dajkálásban, tutujgatásban volt része. De most ebbe nem megyek bele, mert ha erre gondolok, hiába telt el azóta 10 év, ezektől az emlékektől mindig rám tör a sírás. Szóval az első születésnap. Ahogy közeledett, úgy kerültem egyre rosszabb lelkiállapotba. Gyászoltam. Lényegében én is elgyászoltam azokat a veszteségeket, amiket a vérszerinti anya és Szöszi megélt egy évvel korábban. A születésnap előtti napon már komolyan kétségbe voltam esve, hogy akkor most már így maradok? Nekem ilyen sírós, gyászos hangulatban fog telni a gyerekem minden születésnapja? De hát ez örömünnep! Miért nem érzem mégsem az örömöt, és miért csak a szomorúságot és a fájdalmat? Aztán elérkezett a születésnap. Reggel Szöszi kurjongatása ébresztett, és ahogy mentem át a szobájába, és már messziről vigyorgott rám a reggeli napsütésben, a kiságy rácsába kapaszkodva ácsorgott a hálózsákjában, nyújtogatta felém a kezecskéit, hogy vegyem ki. És ahogy magamhoz ölelve beszippantottam a babaillatát, mintha egy jó tündér elfújt volna minden bánatot a lelkemből, és elöntött az öröm. Minden a helyére került hirtelen. És már nem a vérszerinti anya fájdalma foglalkoztatott. Hanem boldog voltam, és örülni tudtam ismét, hogy egy éve már van egy gyerekem. Ő nekünk született. És én azért születtem meg, hogy az ő anyukája lehessek. És ez az érzés azóta sem hagyott el, és már velem is marad amíg csak élek.