Mostanában nem vagyok túl jó passzban, és ilyenkor hajlamos vagyok a múltba révedve nosztalgiázni és azzal a lendülettel magamba fordulva szorongani a jövőtől. A héten egyik nap késő délután azon az útvonalon mentem haza a városban, amelyiken Szöszi óvodás korában is szoktunk járni. A kirakatokban már megjelentek a karácsonyi díszek, csillogó dekorációk. Az egyik bolt előtt már ott állt a „Dzsingubáj” Maci, amit mindig meg kellett csodálnunk oviból hazafelé, mert a Jingle Bellst énekli (ebből az elhallásból lett a neve :D ) meg táncol is. Szóval eszembe juttatta, hogy mennyire imádtam az ovis éveket, azt a felhőtlen időszakot, és milyen gyorsan eltelt, és már milyen távoli. Aztán tegnap reggel elnéztem, ahogy elnyúlva feküdt az ágyon, hogy milyen hosszú már ez a gyerek. Lényegében végig éri a felnőttágyat is. És jött a szokásos, idősanya szorongásom, hogy meddig lehetek még mellette, lesz-e elég időm, hogy felnőttként, révbe érve is lássam? Ma reggel, amíg még aludt, szokásomhoz híven gyönyörködtem benne, figyeltem a vonásait ahogy alszik, hogy mennyit változott baba kora óta, hogy mennyire olyan a járomcsontja, mint a vérszerinti anyáé, és az álla is. És persze beindult a vezérhangya. Vajon akkor is ilyen lenne a személyisége, ha a vérszerinti családjában marad? Mit alakíthattam rajta én eddig? Alakítottam-e egyáltalán? És akkor is így fejlődik, ha nem egy stresszel teli, titkolt terhességből születik, hanem egy nyugis babavárásból? Akkor is ugyanilyen későn kezdett volna beszélni, és akkor is ilyen lassan érő gyerek lenne, ha a vérszerinti családjában nevelkedik a testvérei között? Mennyivel lenne másabb? Boldogabb lenne-e? Mit csinálnék másképp, ha elölről kezdhetném? De végül arra jutottam, hogy valószínűleg mindent ugyanúgy csinálnék, ahogy eddig tettem. És nem azért, mert mindig jól csináltam, hanem azért, mert most sem tudnám másképp csinálni, és nem is akarnám, még a mai tapasztalataimmal sem. Mert lehet (de csak lehet, és nem biztos), hogy előbb lett volna iskolaérett, viszont túl sok feszültséggel járt volna belekényszerítenem olyan helyzetekbe, amikben nem tudtam volna akkor hitelesen működni.  Nekem most is sokkal fontosabb a bizalma, mint pl. az aktuális iskolai teljesítménye. Nem mintha nem lenne fontos, hogy hogyan muzsikál az iskolában, csak nem mindenekelőtt való számomra. Úgyhogy valószínűleg, most is ugyanúgy reagálnék, ugyanazokat a döntéseket hoznám meg.  Mert folyamatosan tanulom őt, tanulom magamat, tanulom magunkat.Csak jó lenne néha egy kicsit megállítani az időt, hogy ne szaladjon olyan gyorsan, hogy tovább élvezhessem egy-egy szakaszát a közös életünknek, hogy ne kelljen versenyt futnom vele.