10 évvel ezelőtt egy trapéz szabású csípőfarmer volt rajtam, egy Marks&Spencer halvány rózsaszín garbó, egy barna velúrbőr fűzős bokacipő és ballonkabát. A fülemben egy 10 évvel korábban az anyukáméktól karácsonyra kapott gyöngy fülbevaló volt. Gondolkodtam, hogy teszek még magamra a kedvenc parfümömből, de aztán leszavaztam az ötletet, nem akartam túltolni mindjárt az első találkozásnál, nehogy emiatt keltsek rossz benyomást, vagy rossz érzéseket a másikban. Beültünk reggel az autóba és elindultunk Százhalombattára. Egész úton próbáltam elképzelni, ahogy már egy hete folyamatosan ezt tettem, hogy milyen, hogyan néz ki vajon az a nő, aki remélhetőleg az én gyerekemet hordozza. Voltak róla infóim, és az alapján egy félhosszú hajú, szőkés barna, inkább vékonyabb testalkatú, keskeny arcú, szomorú nőt képzeltem el. Ebből a szőkés barna stimmelt egyedül. Mert ott állt előttem egy szemüveges, nemcsak a terhesség miatt teltebb alkatú, erős járomcsontú határozott, életerős nő. Egy volt osztálytársamra emlékeztetett. Amikor megláttam, tudtam, hogy nem lesz baj. De nem volt könnyű helyzet. Ott álltunk egymással szemben. Mindegyikőnk jó benyomást akart kelteni. Ő nem akarta, hogy szívtelennek, felelőtlennek tartsam, hogy ítélkezzek felette. Én meg nem akartam egy gyerekre kiéhezett ragadozónak látszani, aki jön és viszi a más gyerekét bármi áron. Ebből a helyzetből indult az ismerkedés. Mindegyikőnkben az munkált, hogy csak el ne szúrjam. Közben próbáltunk fesztelenül beszélgetni, mintha nem életünk legsúlyosabb döntését kellett volna meghoznunk, mintha nem egy születendő baba sorsa lett volna a tét. Ki voltunk szolgáltatva egymásnak, és nem tehettünk mást, mint bizalmat szavazni egymásnak. Én bíztam abban, hogy jól megfontolt döntést hoz, amit nem bán meg, nem módosít később, ő meg bízott abban, hogy jó anyja leszek a babának. Neki volt nehezebb. Neki kellett megharcolnia az érzelmeivel, az anyai ösztöneivel, saját magával. Nekem voltak barátaim, akik mellettem álltak. Ő egyedül volt. 10 évvel ezelőtt este kavarogtak bennem az érzelmek. Egyrészt boldog voltam, mert elérhetővé vált az elérhetetlen. Bementem a gyerekszobába, simogattam, pakolgattam a babaholmikat, és próbáltam elképzelni, hogy milyen lesz, amikor már ott lesz az én kicsi babám, az én kicsi fiam. Hahó világ, lesz egy fiam! Nekem! Gyerekem lesz! Másrészt gőzöm nem volt arról, hogy hogyan fogom a véghajrát végigcsinálni. Hogyan bírom türelemmel, de legfőképp hogyan élem túl, ha mégis meggondolja magát a kismama.  Aztán ráébredtem, hogy akkor itt most már rohadtul nem én vagyok a fontos. Hanem a baba. És már nem is tűnt olyan félelmetesnek az egész. Az aznap viselt farmer elvásott, a pulóvert és kabátot kihíztam, a cipő tönkrement, a fülbevalót elvesztettem. De annak a 10 évvel ezelőtti napnak az emléke megmaradt.