Tudom, sokan kapják meg azt a kérdést örökbefogadó szülőként, hogy nem félnek-e, hogy majd később, a gyerek idősebb korában „előjönnek a gének”, és majd akkor jönnek az igazi problémák. Nem emlékszem arra, hogy tőlem kérdeztek-e ilyet? De azt már többször megkaptam, hogy nem félek-e attól, hogy majd felnőve megkeresi az „igazi családját” vagy meg akarja ismerni az „az igazi anyukáját” és elfordul tőlem. A rövid válaszom az erre, hogy nem, nem félek. Sem attól, hogy keresni fogja őket, sem attól, hogy esetleg megismerkedik velük. Attól meg végképp nem félek, hogy elfordul tőlem. Mert miért is fordulna el? És miért is lenne baj, ha tudni, ismerni akarja a vérszerinti gyökereit? Én is tudni akarnám, hogy honnan jöttem, hogy kire hasonlítok? Tudni akarnám a választ arra is, hogy miért adtak örökbe? Miért nem tudtak, akartak ők maguk felnevelni? Miért akarnám ezt megakadályozni a gyerekemnél? Miért akarnám megfosztani ettől a tudástól? Mi így is, úgy is összetartozunk. Ha ezt az összetartozást bármi ki tudja kezdeni, akkor valami nagyon félrement. Én úgy szeretem őt, ahogy van. A vérszerinti hátterével együtt. Így fogadtam el, ezzel a tudással vágtam bele az örökbefogadásba. (Hála a felkészítő tanfolyamnak!) Ő attól csak több lesz, stabilabb lesz az énképe, fejlettebb lesz az önismerete, ha ismeri a származását, a biológiai gyökereit. Nem félek. Ő hozzám tartozik, és vele együtt hozzám tartozik a vérszerinti családja is. Rosszabbul viselném, ha inkubátoros baba lett volna, ahol semmi esély nem lenne arra, hogy megismerje a származását. Az sokkal nagyobb teher egy örökbefogadott számára. Nem tudom, hogy akarja-e majd a személyes találkozást is. Ha akarja majd, támogatni fogom, és ha lesz bennem ezzel kapcsolatban aggodalom, legfeljebb azért lesz, hogy ez a lehetőségekhez képest jó élmény vagy legalábbis megnyugvást hozó élmény legyen a számára. Nekem biztonságot ad, hogy a nyílt örökbefogadás miatt tudom, hogy ki szülte, nagyjából ismerem a gyökereit. Ezért is akartam kezdettől fogva a nyílt formáját az adoptálásnak, mert nem akartam egy fantommal küzdeni. Nekem a tudás támaszt jelent. Már most tudok a felmerülő kérdéseire választ adni. El tudom mondani neki, hogy hogy nézett ki a néni, milyen színű volt a szeme vagy a haja, milyen magas volt, kövér vagy sovány volt? Egyelőre ezek érdeklik. Bár nem túlságosan ezek sem. És egyszer a bácsira is rákérdezett, de róla is tudtam mondani pár szót. Nincsenek titkok, nincsenek tabuk. Nekem nem kellemetlen ez a téma, szívesen beszélgetek vele erről. Nem fáj, nincs bennem rossz érzés vagy bizonytalanság. Pedig, amikor csecsemő korában először mondtam neki, hogy örökbe fogadtuk (kb 6-8 hetes lehetett), akkor még nem esett jól kimondani: „örökbe fogadtunk”. Épp ezért is volt jó, hogy korán kimondtam, és minél többször mondtam ki, annál kevésbé volt rossz. Aztán már jó volt és felszabadító. Pár hónap után (azaz akkor még mindig csak néhányhónapos baba volt) már teljesen természetessé és örömtelivé vált a téma. Hiszen tényleg olyan jó, hogy örökbe fogadhattuk, hogy megtaláltuk egymást. Ha eljön az ideje a kutatásnak, kapcsolatfelvételnek, találkozásnak, akkor nem szeretném, ha egyedül, titokban, magára maradva keresgélne, próbálna kapcsolatba lépni a vérszerinti családjával. Ott akarok lenni mellette nem feltétlenül fizikailag, hanem főként lelkileg. Nem azért, hogy kontrolláljam, hanem hogy érezze, nincs egyedül most sem. Ott vagyok neki. Bármi van, ott vagyok. Támogatom. Mert én vagyok az anyukája. Ez a dolgom. És most megyek reggelit készíteni, mert ez is a dolgom.

(grafika:Charlie Mackesy)