Ülök korán reggel és nézek ki az ablakon, figyelem ezt a borongós, szeles, szinte télies időt. Nem szeretem a hideget, a telet, pláne ezt a télnek csúfolt semmilyen időjárást, ami már évek óta jellemző nagyjából november végétől április végéig. Aztán eszembe jut, hogy 12 évvel ezelőtt mennyivel más volt minden. Márciusban már szép idő volt, de az biztos, hogy március végén gyönyörű tavaszi napsütés volt, és egész áprilisban is, és májusban is. Legalábbis így emlékszem. De lehet, hogy csak az emlékezetem csal meg, és csak a lelkem tavaszodott ki, és sütött ki a nap a szívemben onnantól kezdve, hogy megkaptam azt a bizonyos telefonhívást. És tovább merengve azon gondolkodom, hogy tényleg, az azt megelőző évek, ha eszembe jutnak, akkor mindig borús, sötét képek villannak be. Mintha mindig borult lett volna az ég, és soha nem sütött volna a nap. Ami persze nem igaz, de mégis az emlékképeim olyanok, mintha mindig alkonyat vagy este lett volna. Azon túl, hogy szinte teljesen egybe is folyik, mintha kompletten kiesett volna az az időszak, és egyre nehezebben idézem fel, hogy mi mikor és hogyan történt. Az elmúlt 12 év pillanatait azonban nem győzöm raktározni, hogy ne felejtsek el egyetlen fontosat sem. Így emlékszem a kis buborékra az orrocskájában, amikor először a kezembe adták, és ahogy lélegzett megjelent egy kis nyákbuborék. Emlékszem, amikor először mehettem be hozzá az intenzívre és ott feküdt tele csővel, szinte zölden nem is sárgán, nem mondták, hogy melyik inkubátorban van, és mégis tudtam, hogy melyik ő. Emlékszem az apró kis pöttyökre a combján, amik a véralvadásgátló injekciók nyomai voltak, és mennyire utáltam minden nap kétszer böködni vele szegényemet. Emlékszem amikor először hozta magát négykézlábhelyzetbe és vigyorogva elkezdte hintáztatni magát, és mennyire vicces volt. Emlékszem, ahogy mutogatott beszéd helyett, volt külön kézjele az evésnek, külön az ivásnak, az alvásnak, az esőnek, a vonatnak, a hangos munkának. Emlékszem az első bölcsis, majd az első ovis napra. Emlékszem, ahogy áll a zuhanykabinban, széthúzza az ajtót is kikiabál „Mama!”. Emlékszem az első évnyitóra az iskolában. Az úszóleckékre, a játszóterezésekre, a túrákra, a karácsonyokra, a húsvétokra, a születésnapokra. Még kilenc nap és itt a 12. születésnap. Nem tudom milyen idő lesz, remélem a mainál szebb. De a szívemben sütni fog a nap, ahogy süt már 12 éve.

(kép: Susan Tolonen)