Mostanában egyre több írás jelenik meg a nyomtatott sajtóban és a világhálón is az örökbefogadásról. A legtöbb ilyen cikkben megjelenik egy vagy több örökbefogadó család, vagy eleve egy-egy konkrét örökbefogadás történetét mutatja be. Ez alapvetően örömteli tendencia számomra és szerintem minden örökbefogadó család számára, mert egyre kevésbé tabu maga a téma. Az már más kérdés, hogy maguk a szerzők hogyan, mekkora érzékenységgel, előzetes tájékozottsággal, nyitottsággal nyúlnak a kérdéskörhöz. Persze az lenne az igazi, ha a családdá válásnak ez egy annyira természetes és elfogadott módja lenne, hogy nem is kéne már ezzel foglalkozni, de amíg addig eljutunk, még valószínűleg sok ilyen írás fog megjelenni időről-időre. Most még ott tartunk, hogy ezeknek a történeteknek erősen népmesei áthallásuk van. Adottak a főhősök: örökbefogadó szülő, örökbeadásra váró gyermek. Mindegyikük komoly megpróbáltatáson megy keresztül, de a nehézségek leküzdése után végül elnyerik jól megérdemelt jutalmukat: egymást.

De a valóság nem ilyen. Utólag talán igen, de benne lenni a folyamatban egyáltalán nem ilyen. Igen, vannak küzdelmek. De kinek nincsenek küzdelmei az életben? Nekem speciel azzal kellett megküzdenem (sok más mellett), hogy bármennyire is akartam, próbálkoztam, nem tudtam szülni. Másnak meg mással kell megküzdenie. És az sem mellékes, hogy az örökbefogadás valójában nem a történet vége, hanem a kezdete. Az, hogy kinek van „szerencséje” a szüleivel, függetlenül attól, hogy vérszerinti vagy örökbefogadó családjában nevelkedik, úgyis csak utólag derül ki. Önmagában sem egyik, sem másik nem biztosíték semmire. Amíg ezt nem tudjuk helyén kezelni, és nem a normális egy variánsának, hanem valami különlegességnek tekintjük az örökbefogadást, addig ilyen népmesei cikkek fognak megjelenni.

A történeteket követő kommentáradat meg megint egy külön tanulmány. A kommentelők nagy része a könnyekig meghatódó típus, aki szinte szentté avatja az örökbefogadókat. Aztán van a masszív előítéletes, aki szerint bárki, bármit mondjon is, a vér szava mindenek felett, a vérségi kötelék az igazi kötelék. És van a magát elfogadónak tartó, aki rendre megmondja a tutit arról, hogy mi is az örökbefogadás lényege. Pl.: „ … adni és adni annak a gyereknek, akinek eddig nehéz sors jutott. Aki fordítva áll hozzá, azaz kapni akar egy gyereket, az nem érti a lényeget...” Én meg azt gondolom, hogy aki gyereket szeretne, az első sorban gyereket szeretne, mert a fajfenntartás ösztöne ezt diktálja, függetlenül attól, hogy képes-e vérszerinti utódot létrehozni vagy sem. Ha többé-kevésbé éretten áll a szülőséghez, akkor persze, hogy adni akar a gyermekének, akár maga szülte, akár örökbe fogadta. Én még nem találkoztam olyan szülővel, aki dísztárgynak akart gyereket. Az más kérdés, hogy amikor megvan a gyerek, akkor ki hogyan boldogul a szülőséggel? De ennek kevéssé van köze az örökbefogadáshoz, sokkal inkább az alap személyiségvonásokhoz, az érettséghez, a pedagógiai érzékhez. Valóban, ebben sem vagyunk egyformák. Van, aki könnyedén rá tud hangolódni a gyerekére az első pillanattól fogva, és később is jól tudja kezelni az életkori változásokkal járó kihívásokat a gyereknevelés során, van, akinek ez nehezebben megy. De ez nem örökbefogadás-specifikus probléma.

Az örökbefogadás lényege nem az, hogy adni és adni akarjunk a gyereknek, hanem az, hogy nagyon akarjuk őt, nagyon vágyjunk rá. Hogy az övé legyen a szívünk már azelőtt, hogy megérkezne a családba. Mert akkor övé a szeretetünk és minden más is, amit csak adni lehet, adni tudunk egy gyereknek.

kép forrása