A múltkor már írtam, hogy szoktam néha leskelődni a facebookon. Időről időre, évente egy-két alkalommal ránézek Szöszi biológiai anyjának az oldalára. Régebben nagyon sok nyilvános posztja volt. Aztán gondolom átállította a bejegyzései láthatóságát, de néha (talán nem véletlenül) tesz fel nyilvános fotókat a családról. Nagy családi közös képek, ahol rajta van mindenki. Olyankor megpróbálom odaképzelni Szöszit is a gyerekek közé. Vajon milyen lenne az élete abban a családban? Nézegetem a többiek vonásait, hogy kire hasonlít, kikkel vannak látható egyezései a külsejét tekintve. Mennyire lenne más a személyisége, ha a vérszerinti családjában marad? Mit teszek én őhozzá, és mi az, ami eleve meghatározott benne? Akkor is ilyen lenne, ha más neveli, és nem az én érdemem/hibám, hogy ő pont ilyen, amilyen? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ő mennyit változtatott, alakított énrajtam, mennyit fejlődtem, értem, gazdagodtam általa. Nagyon sok mindent megtanultam az emberi természetről, de legfőképp önmagamról, amióta ő velünk van. Számtalanszor léptem át a komfortzónámat azért, hogy neki tudjak segíteni. És ezzel valójában magamnak is segítettem.  Ez az elmúlt év különösen ilyen volt. Tele volt nehéz helyzetekkel, néha úgy éreztem magam, mintha egy Spartan Race versenybe csöppentem volna.  Mivel a feladás nem opció, így végül átverekedtem magam az akadályokon, és sárosan, csatakosan, meggyötörve ugyan, de ezen a résztávon végig értem.  Viszlát 2017! Üdv 2018!