Tartozom egy vallomással. Szoktam kukkolni. Virtuálisan. Van ugye a facebook, amit rendszeresen használok. A facebookon fenn van Szöszi biológiai anyja is. Na most ezekből a premisszákból gondolom mindenkinek összeállt a konklúzió. Szöszi vérszerintijének adatlapját szoktam időnként megnézni. Ritkán, évente egy-két alkalommal rápillantok, hogy hogyan alakul az élete. Történtek vele változások, és úgy tűnik teljesen egyenesbe jött az élete. Ami miatt kettős érzések vannak bennem mindig. Egyrészt persze, örülök, hogy jól van, hogy nem ment rá az egész élete az örökbeadásra, és ez így helyes. Másrészt meg mégis olyan furán érzem magam látva a kiegyensúlyozottságát, amiért persze keményen megdolgozott. És ilyenkor szembesülök azzal, hogy mennyi elvárás van bennem még mindig emberekkel, dolgokkal, helyzetekkel kapcsolatban. És furán érzem magam, ha nem az elvárásaim szerint élnek, reagálnak emberek, és nem felelnek meg annak a képnek, amit én gondolnék, tartanék megfelelőnek. Hányszor hangot adtam nemtetszésemnek itt a blogon is, amikor arról futtattam eszmét, hogy mennyire rossz az örökbeadók társadalmi megítélése, és most jövök rá, hogy én sem vagyok különb a Deákné vásznánál. Persze nem általában ítélem el az örökbeadókat. Sőt! Általában egyáltalán nem elítélő, hanem nagyon is elfogadó vagyok az örökbeadás mellett döntőkkel kapcsolatban. De ezzel az egy, konkrét örökbeadóval, azaz a gyerekem örökbeadójával meg mégiscsak ambivalens a viszonyom. Egyrészt ott a hatalmas hála bennem, hiszen az ő döntéseinek következményeként válhattam én is anyává, és lehet egy ilyen csodás gyerekem, mint Szöszi.  Másrészt ott van ez a „fura” érzés. Ha őszintén magamba nézek, akkor egyetlen magyarázat van erre.  A szívem mélyén igenis elvárnám, hogy élete végéig és láthatóan szenvedjen, cipelje a terhet letehetetlenül. Hogy is lehet boldog az, akinek ilyen titok van a múltjában? Miközben miatta meg az én gyerekemmel ilyen-olyan rossz dolgok történtek, történnek. Ami persze így, ebben formában egyáltalán nem igaz. Nyilván mindez nem róla szól, hanem rólam. Az én szorongásaimról. Arról, hogy félek attól, hogy mi van, ha nem tudom mégsem elég jól csinálni, ha elszúrom, és Szöszinek később majd fájdalmas krízisekkel jár feldolgozni azt, hogy a vérszerinti családjában neki nem jutott hely? Nem akarom, hogy fájjon neki, nem akarom, hogy az elutasítottság érzése legyen a meghatározó.  Mennyivel könnyebb a másikra haragudni, a másikat hibáztatni, a másikat felelőssé tenni, ha valamivel nem vagy nehezen boldogulok. És én most ezt teszem Szöszi vérszerintijével. Ráadásul teljesen irracionálisan, mert amitől félek, az még meg sem történt, de már hárítanám a felelősséget. Pedig az ő felelőssége a terhesség végéig illetve az örökbeadásig tartott. Onnantól nekem kell elvinnem a balhét mindenért. Ő nem tesz mást, csak próbál élni, normálisan, ekkora teherrel együtt is. És nagyon jól teszi. Én meg befejezem a hisztit. Pillanatnyilag ez a legtöbb, amit tehetek.