A minap egy ismerőssel beszélgettünk Szösziről, az örökbefogadásról, és megkérdezte, hogy az anyukájával tartjuk-e a kapcsolatot. Amúgy ez elég megosztó téma még örökbefogadók között is, hogy tartsuk, ne tartsuk, mi számít egyáltalán kapcsolatnak vagy kapcsolattartásnak, jó ez vagy nem, és ha jó, kinek jó? Nálunk úgy alakult az évek során, hogy egy nagyon laza, felszínes kapcsolatot tartunk. Évente egyszer, Szöszi születésnapján mindig küldök fotót és néhány sort írok mellé, hogy jól vagyunk. Erre mindig jön egy rövid, de hálával teli válasz. És ennyi. Nekem ez belefér. Neki meg a jelek szerint sokat jelent.  De nem is erről akartam írni, hanem a szóhasználatról. Hogy amíg egy örökbefogadó szülő mindig megkapja az örökbefogadó „prefixumot”, rosszabb esetben a nevelő anya, nevelő apa titulust, addig a gyermeket világra hozót simán anyaként, anyukaként, édesanyaként emlegetik a kívülállók, vagy a nagy kedvencem az igazi anyuka is befigyel elég gyakran. Nem kérdezett még senki úgy rá nálam, hogy és a biológiai vagy a vérszerinti vagy a szülőanya milyen volt? Mert, hogy annyira tabu téma (volt) az örökbefogadás, hogy nem is alakult ki normális szóhasználat sem az örökbefogadó szülőkre, sem a vérszerinti családra. Tudom, tudom a Gólyahír Egyesület segítségével örökbefogadó családok általában életet adónak hívják a biológiai anyát. Én szeretem inkább vérszerinti szülőként emlegetni, ha nekem kell beszélnem róla. De ez is olyan, hogy ahány ház, annyi szokás. Van ismerősöm, aki biológiai anyaként emlegeti, és van, aki életet adóként. De ők örökbefogadó szülők, a kívülállóknak nehezebb dolguk van szerintem. Főként, ha addig nem nagyon találkoztak örökbefogadó családdal, örökbefogadott gyerekkel, vagy ha igen, és jóval régebben, akkor jó eséllyel mindenki úgy tett, mintha nem tudná, és erről nem illett beszélni vagy ha mégis, akkor azt csakis halkan suttogva.  Szóval az én gyerekemnek én vagyok az (igazi) anyukája, aki pedig megszülte az a vérszerinti anyukája. Szöszinek egyelőre A Néni. � Akinek a pocakjából született. És pont. És nem ragozom, hogy én a szívemben hordtam, meg hogy ő az én szívemben nőtt nem a hasamban. Bármennyire is meghatónak tűnik így felnőttként ez a magyarázat, a gyerekek annyira konkrétan tudnak érteni mindent. És én tartottam attól, hogy ez az egész kardiovaszkuláris mitizálás inkább csak összezavarná és nem fogok tudni jól kijönni a sztoriból.  Volt már, hogy nagy mosolyogva megkérdezték tőle, hogy akkor Te az anyukád szívéből születtél? Ő meg nézett bambán, majd közölte, nem, hanem a Néni pocakjából. Majd utána megjegyezte nekem, hogy milyen buta ez a néni, hát nem tudja, hogy a babák a nénik hasából születnek? És ez így rendben is van neki is, nekem is.