"Minél mélyebb árkot hasít lényetekbe a bánat, annál több öröm befogadására lesztek képesek." (Khalil Gibran: A próféta)

A gyerekért, az anyaságért folytatott küzdelem valóban mély árkokat hasított belém. Néha tényleg úgy éreztem, hogy pokoljárással felér, cimboráltam ördöggel, imádkoztam Istenhez, és csak gyűjtöttem szorgalmasan az egyre mélyebb sebeket. Benne lenni nagyon rossz volt. De megérte. Minden fájdalmat, minden szenvedést megért. Nem tudnék olyan anya lenni, amilyen most vagyok, ha ez mind nincs. Képessé váltam helyén kezelni egy csomó problémát. Bármi, ami a gyerekneveléssel együtt járó „nehézség”, az jó, hogy van.  Hiszen úgy természetes, hogy csecsemőként nem alszik, vagy legalábbis nem akkor, amikor nekünk lenne jó. Elmúlik. És természetes az is, hogy kétévesen tomboló hisztiket nyom. Elmúlik. Néha dacol, és a szobájában, a holmijai között a rend, kb 5 mp-ig tart, és pillanatok alatt képes újra az egész lakást beteríteni legóval, papírrepülővel, kinderfigurákkal, autókkal, és sorolhatnám. Elmúlik. Természetes, hogy nem vigyáz a ruháira, hogy az iskolatáskába a félig megevett tízórai a legjobb helyen az írásfüzetében van, mert gyerek, mert 8 éves. És elmúlik. Ha kamaszodni fog, és szemtelen lesz, és mufurc, és végtelenül kritikus. Az is elmúlik. Ripsz-ropsz, és felnő, és kirepül, és kb ugyanannyi ideig lesz csak velem, ameddig vártam rá, ameddig küzdöttem érte. Szóval jó, hogy ott vannak azok az árkok, jó, hogy képessé váltam az öröm befogadására. Mert ez nem múlik.

                                                                                         (kép: Anne-Sophie Rutsaert)