Ez a mondat egy Márai életéről szóló cikkben szerepel, de maga a fordulat, gyakran megjelenik, ha az örökbefogadás mint különleges élethelyzet szerepel egy egyébként másról szóló történetben. Az örökbefogadás nem különleges élethelyzet, vagy csak annyira, amennyire különleges önmagában az az esemény, hogy egy gyermek érkezik egy családba. Ott van egy pár, gyerekre vágyik, hát lesz nekik. Teljesen mindegy, hogy hogyan, ami a szülő-gyerek közötti szeretet kialakulását illeti. Amíg meg nem születik vagy más módon a családba nem kerül, addig mindenki csak egy elképzelt gyereket szeret, nem azt az embert, aki végül világrajön. A valódi szeretet, ami nemcsak érzelem, hanem cselekvés is, az azután kezd el kialakulni, amikor megkezdődik a valódi közös élet. Hogyan másképp lehetne szeretni egy gyereket, aki az életed részévé válik - akár örökbefogadás által -, ha nem a „sajátodként”? Mégis mit gondol az, aki ilyet leír, kimond, hogy „sajátjukként szeretik”? Szereti úgy, mint a sarki fűszeres unokáját – aki igen helyes kis kölök -, de nem úgy, mint a „sajátját”? Ha egy gyereket nem „sajátjaként” szeret egy szülő, akkor nem szereti. Számomra a szeretet azt jelenti, hogy elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Nem akarom, hogy másmilyen legyél, mert úgy vagy jó nekem, ahogy vagy. Nem kell másmilyen, nem akarok másmilyent, mert te az én gyerekem vagy. Hány meg hány elégedetlen szülőt lehet látni, aki szeretné, ha másmilyen lenne a gyereke, tehetségesebb, szófogadóbb, irányíthatóbb, ügyesebb mozgású, gyorsabb felfogású, és lehetne még sorolni. És csak nyüstöli a gyereket, hogy miben kéne jobbnak, másabbnak lennie, de nem olyannak, amilyen. Pedig szereti. Hiszen az övé, ő szülte, a „sajátja”. „Örökbe fogadtak egy kisfiút, akit sajátjukként szerettek.” Ez a mondat valójában szofisztikáltabb megfogalmazása szintén egy mostanában olvasott véleménynek, amiben azt fejtegette a kommentelő, hogy a család: apa, anya és vérszerinti gyerek, az örökbe fogadott gyerek idegennek számít. Van hova fejlődni…