Ma reggel szembejött velem Lackfi János Hús a hústól írása. Ami azért is érdekes, mert a héten többször is elméláztam Szöszi gyökerein, vérszerinti hovatartozásán. Talán amiatt is, mert a Balatonon nyaralva a strandon úgy éreztem, hogy az északi part összes kismamája azon a strandon verődött össze, ahova mi is járunk már évek óta. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érintett meg a pocakos vagy szoptató nők látványa. Nem, nem amiatt, mert vérszerinti gyerekre vágynék vagy más gyerekre vágynék, mint az én Szöszkém, csak vannak időszakok, amikor még mindig tud - ha fájni nem is, de - furcsa, tompa nyomás szerű érzést okozni a szívemben egy-egy kismama látványa. Mert, hogy ez nekem kimaradt. Mint nőnek. És ez a hiányérzet néha, néha feltör bennem, ha egyszerre túl sok pocakos/szoptató nőt terel elém az élet. Szoktam ezen agyalni, hogy ennyi év után miért még mindig? És van-e tennivalóm ezzel, vagy elég, ha elfogadom, hogy néha van ez az érzés, és ez normális, nincs ezzel gond. Lackfi János sorai nyomán rájöttem, hogy alapvetően mennyire belénk kódolt ez a hús a húsomból érzés. Mert aki, maga szüli a gyerekét, az tevőlegesen is megélheti, átélheti a teremtés csodáját. Kis ízelítőt kap az isteni létből. Valami lesz, és belőle lesz, az ő lényéből, mert akarta. Életet teremt és egyszerre halhatatlanságot is. A saját földi öröklétét.  És a maga teremtés csodáját mindahányszor átélheti, amikor ránéz a gyerekére. Nekünk, örörökbefogadóknak nincs testi jogfolytonosságunk. Nem húsból és vérből, hanem sóhajokból, reményekből és feladásokból, vágyakozásokból és várakozásokból, tengernyi elsírt könnyből és könnyek nélküli sírásokból teremtettük meg a magunk csodáját. Nem hús a húsomból, nem vér a véremből. És mégis, Szöszi ott van minden lélegzetvételemben, minden szívdobbanásomban, ahogy minden idegszálam érzi a legapróbb rezdülését is. Mert öröktől fogva ott volt ő minden sóhajomban, minden reményemben, minden küzdelmemben, minden elhullajtott könnycseppemben. Ez is teremtés.