8 évvel ezelőtt reggel elindultunk Százhalombattára, hogy megismerkedjünk valakivel, aki akkor egy gyermeket hordott a szíve alatt. Nagyon izgultam. Egy kicsit amiatt is, hogy milyen lesz ő, el tudom-e fogadni, de sokkal inkább amiatt, hogy ő el tud-e majd fogadni engem a születendő gyermek anyukájának. Akkor már voltak róla információim, tudtam, hogy hány éves, milyen háttérből jön, és néhány személyes dolgot. És ő is tudott rólunk néhány alapvető infót. Amikor aztán először megpillantottam olyan érzésem támadt, mintha már régebbről ismernénk egymást. Talán a hasonló életkor miatt vagy más miatt-e, nem tudom, de úgy éreztem, van közünk egymáshoz. És valahogy nem izgultam tovább, hogy szimpatikus leszek-e neki, vagy milyen benyomást teszek rá. Elkezdtünk beszélgetni és ez a beszélgetés eltartott egészen a baba megszületéséig, egy kicsit tovább is. Ennek legalább annyi az előnye, mint a hátránya. Jó volt annyi mindent megtudni a gyerekem vérszerinti családjáról, ugyanakkor túlzottan elkezdtem kötődni a biológiai anyjához. Az örökbefogadás után egy évembe telt, mire érzelmileg is el tudtam távolodni tőle komoly krízisek árán. De megérte még így is, mert biztonságérzetet ad, hogy tudok majd mit mondani a gyerekemnek a gyökereiről. Nem tudom mindenre vagy minden miértre a választ, de elég sok mindent tudok, amivel segíthetek később Szöszinek.