Nyolc évvel ezelőtt még soha olyan közel nem álltam ahhoz, hogy gyerekem legyen, mint addig bármikor is. Azt hittem, hogy felkészültem, hogy tudom, mi vár rám, tudom, hogy mi jelent anyának lenni. Pedig semmit nem tudtam. Addig minden rólam szólt. Én akartam gyereket, én akartam terhes lenni, én akartam szülni, nekem fájt, hogy nem sikerült, nekem voltak veszteségeim, nekem volt jó vagy rossz. És akkor volt az a 8 évvel ezelőtti telefonhívás. Minden bizonytalan volt még. De attól a pillanattól fogva, hogy egy héttel később megpillantottuk egymást a gyerekem biológiai anyjával, és amikor először megláttam az UH felvételen a gyerekem talpacskáját, egyszeriben elkezdett valóságossá válni minden. Ez legalább annyira rémisztő volt, mint amennyire örömteli. És hirtelen nem számított már, hogy én mit szeretnék, nekem mi lenne jó, nekem mi fájna. Akkor, onnantól kezdve egy dolog lebegett a szemem előtt, hogy ennek a babának nyugalomban kell világra jönnie, és csak az számít, hogy neki jó legyen. Nem én vagyok a fontos, hanem ő. És szép lassan, lépésről lépésre elkezdett formálódni bennem az anya. És formálódik azóta is. Napról napra, lépésről lépésre.