Szomorú vagyok, már két napja nem múlik ez a szomorúság. A járvány miatt naponta ránkzúduló rémisztő hírek, a tavasz óta megváltozott életünk kezdenek megviselni. Úgy érzem az eddig csak filmekből ismert disztópikus világ elérkezett. Maszkos emberek mindenhol, a távol élő szeretteinkkel nem tudunk találkozni, de még a közeliekkel sem nagyon. Aggódom Szöszi miatt. Milyen világban fog élni felnőttként? Először csak a havas tél tűnt el, évek óta nem szánkózott, nem hógolyózott és nem épített hóembert. És amikor még volt erre lehetősége az is olyan régen volt, hogy alig emlékszik rá. Most meg itt van a maszkviselés, csak hőmérőzés és kézfertőtlenítés után léphet be az iskolába, alig vannak kint az udvaron, mert nem keveredhetnek az osztályok és nagyon be kell osztani, hogy ki mikor mehet ki. Nem találkozhat régi ovis társaival, mert másik iskolába járnak, és nem tudni már ki fertőzött és ki nem? És ha ez a járvány lecsitul? Bármikor jöhet egy következő, akár súlyosabb is. Elvesszük a gyerekeink jövőjét, mert nem vagyunk képesek változtatni a jóléti szokásainkon, mert telhetetlenek vagyunk és semmi nem elég. Nem becsüljük azt, amink van. Nem akarom, hogy számára az váljon normálissá, ami valójában nem normális. Volt tíz, nagyjából normális éve, és a többi? Az utána következő évek? Egy évet már így is elvettünk a gyerekkorából. Alig voltunk túrázni, mert tartottam attól, ha véletlenül valami baleset érne minket az erdőben, akkor ne a túlterhelt, amúgy is romokban heverő egészségügyre szoruljunk. A születésnapjára tavasszal nem jöhettek el a barátai. Nyáron tudtuk pótolni, de mi lesz, ha már arra sem lesz lehetőség? Mire fog emlékezni felnőttként? Hogyan lesz kénytelen élni felnőttként? Figyelmet, törődést, együtt töltött időt tudok neki adni, eddig élményeket is tudtam és biztonságot is. Ez utóbbi kettőt már egyre kevésbé. Nem akarok a jövőre gondolni, mert rémisztő. Nem vagyok nyugodt.

kép forrása