Ma rohanós, zsúfolt, azaz nehéz napom lesz. 10 évvel ezelőtt szürke, unalmas és teljesen letargikus napom volt. Azt éreztem, hogy nem bírom már tovább a várakozást. Már azt sem tudom, hogy mire várok? Mit is akarok? Mint amikor úszol, elfáradsz, és már inkább csak vergődsz. És hiába látod a partot, úgy érzed, soha a büdös életben nem éred el. Ott a parton mindenki jól érzi magát, sütteti a hasát, de te ezt soha nem fogod elérni. Hiába már csak néhány karcsapás választ el, hogy leérjen a lábad, és kisétálj, egyszerűen nincs már erőd. Na kb így éreztem magam 2009. március 19-én. Igen, emlékszem. Pontosan emlékszem. A nap minden eseményére nem, de az érzésre igen. Aztán este csörgött a mobilom. A kijelzőn megjelent a Gólyahír felirat. Máskor is hívtak már hol ezért, hol azért, így most még izgatott sem lettem a felirat láttán, mert nem számítottam arra a bizonyos hívásra. Pedig az volt. Hogy van egy kismama. És a babája lehet, hogy nekünk születik. Szeretnénk-e megismerkedni? A vicc az, hogy a többire nem emlékszem. Izgatott lettem, de nem mertem átadni magam az örömnek. Vagy mégis? Nem emlékszem. Azt tudom, hogy azon nagyon izgultam, hogy mit fog szólni a kismama, ha meglát engem, minket. Hogy akkor is Nekünk szánja-e majd a babát, vagy inkább mást szeretne. Az elutasítástól nagyon féltem. És volt egy hét még a találkozóig. Egy hosszú véget nem érőnek tűnő hét. Most megkezdem ismét ennek a hétnek az újraélését, ahogy minden évben teszem 10 éve már. Ma reggel ismét el fogom mesélni Szöszinek ezt a telefonhívást, ahogy minden évben teszem 10 éve már. Ma rohanós, zsúfolt napom lesz. De ez az emlék végig velem lesz ma. És így már nem is lesz olyan nehéz. Mert tudom, hogy happy end lesz a vége.