Két évvel ezelőtt hajnalban azon gondolkodtam, hogy 10 évvel korábban milyen szomorú és üres volt számomra a karácsony. Egy újabb ünnep jött el gyerek nélkül. Egy újabb gyertyagyújtás, amikor inkább sírni lett volna kedvem. Addig az azt megelőző sok-sok évben úgy telt a Szenteste, hogy reménykedtem, talán ez lesz az utolsó, amit még gyerek nélkül töltünk, de majd a következő ünnep alkalmával már babával álljuk körül a fát. De 2006-ban már tudtam, hogy a következő és az azt követő, és az azutáni karácsony is olyan lesz, mint az addigiak. Már nem küzdöttem a teherbeesésért, nem dacoltam a saját szervezetemmel, elfáradtam. Szomorú voltam. Nem adott akkor vigaszt, hogy az örökbefogadás meghozza a várva várt gyermeket, mert annyi év után iszonyú hosszúnak tűnt még újabb 2-3 év várakozás. De sírva, nyögve, sorssal, Istennel veszekedve, vitázva csak eltelt az a három karácsony is. És nem tudok elég hálás lenni azóta sem. Nincs annál felemelőbb érzés számomra, hogy játékboltokban állok tanácstalanul a különböző Lego dobozok között, hogy vajon melyiknek örülne jobban (ha rajta múlik, mindnek egyszerre). Vagy az aktuális Star Wars őrületnek hódolva (jobb meggyőződésem ellenére) Darth Vader figurás pólót méregetni, hogy jó-e az ujja hossza, melyik méretet válasszam? És kifejezetten élvezem azt a helyzetet is, amikor azt hiszem, hogy sikerült a vágyott játékot, beszerezni, 24-én reggel közli, hogy inkább mégis szerelőkészletet kér a Jézuskától, és egy pillanatra elfog a jeges rémület, hogy nem örül majd az ajándékainak. Nincs olyan pillanata az évnek amióta Szöszi velünk van, hogy ne járna át újra és újra az öröm, még akkor is, amikor nehéz az anyaság, és tele vagyok aggodalommal, vagy elfogy a türelmem. Amikor küzdöttünk érte, amikor vártunk rá, volt egy idézet (szintén karácsonyra kaptam), és hosszú évekig ez tartotta bennem a lelket, pedig igazán csak mostanra értettem meg:
"Minél mélyebb árkot hasít lényetekbe a bánat, annál több öröm befogadására lesztek képesek." (Khalil Gibran: A próféta)

És tényleg.