Márciusban elkezdtünk túrázni. Nem tudatos elhatározás volt, hogy akkor mostantól túrázunk, hanem egy alkalommal elhívott minket egy ismerős, hogy menjünk el egyet kirándulni a Bakonyba. A gyerekeink egykorúak, kirándulni szeretünk, így elfogadtuk a meghívást. Aztán olyan jó élmény volt mindkettőnk számára, hogy azóta hétvégenként, ha tehetjük, megyünk. Már egész komoly távokat képesek vagyunk megtenni egy-egy alkalommal. 10 km az alap, ennyi volt az első túránk is, a rekord 20 km, de általában 15-18 km között szokott alakulni egy-egy útvonalunk hossza.

A legutóbbi túránk kifejezetten nehéz, embert próbáló volt. Nem, nem attól nehéz egy túra, hogy milyen szintkülönbségeket kell bejárni. Az egyéb körülmények sokkal inkább meghatározzák, hogy mennyire veszi igénybe nem is annyira a fizikai, hanem inkább a pszichés teherbírást. Egy szurdokban haladni izgalmas, a látvány gyönyörű, kihívást jelentő gázlókon átkelni változatossá, igazi élménnyé teszi az utat. De vannak olyan szakaszok, ahol hosszasan mész egy mező és erdő határán, a kilátás átlagos, tűz a nap vagy esik az eső, és derékig ér a szúrós cserje, majd jön az embermagas csalán. De menni kell, mert ott nem maradhatsz. Bent az erdőben dagonya dagonya hátán, kidőlt fák, úttalan utak, és jó, ha 1 km-enként találsz jelet. De jön egy kereszteződés, ami a térképen nem is látszik, mert nem akkora a lépték, hogy látszódjon, az út meg nem derékszögben ágazik el, tehát rohadtul nem egyértelmű, hogy merre is menj tovább. Elindulsz, keresed a jelet, semmi. Visszamész az elágazásig, elindulsz a másik úton, ott se találod a jelet. Tipródsz. Mész tovább, semmi. Szentségelsz, hogy miért nem vetted már meg a tájolót, amit kinéztél, akkor nem számítana, hogy van-e jel felfestve vagy nincs. Inkább újra visszamész az elágazásig, elindulsz ismét az első úton, és akkor meg ott van az orrod előtt a jel, amit az előbb nem is érted, hogyan nem vettél észre. De van úgy, mint legutóbb, hogy egyszerűen nem volt tovább út. Elfogyott. Az erdő kellős közepén nem tudsz tovább haladni, mert olyan áthatolhatatlan cserjés állja utadat, hogy bármennyire is próbálkozol, pár méternél beljebb nem tudsz jutni. Kénytelen vagy visszafordulni, újratervezni a túra hátralévő részét, és kitalálni egy olyan útvonalat, amivel célba érsz még sötétedés előtt. Ilyenkor persze legszívesebben leülnél, és nem mennél tovább, mert fáj a lábad, csatakosra izzadtad a hátad a hátizsák alatt, és tele van már vérző sebbel a lábszárad, ami amúgy is lüktet már a csaláncsípésektől. De ezt nem lehet, nem eshetsz kétségbe, hanem össze kell szedned magad, és megoldanod, mert célba, illetve haza kell érned! Aztán látsz szarvascsordát, ahogy megiramodnak az erdőben, látsz őzeket, rókát, megcsodálod a virágokat, találkozol siklóval, mindenféle színű és méretű békával, lepkékkel, a mezőkön legelő tehenekkel és figyelsz a madarak csicsergésére. Hallod a szélben a hatalmas fák ágainak recsegését, nyikorgását, és a patak csobogását. És ez olyan jó. De mégsem ezért szeretek túrázni, hanem a nehézségek miatt. Amikor újra és újra le kell győznöm magam, mert ilyenkor mindig megtapasztalom, hogy a komfortzónán túl is van élet, nem is akármilyen. A másik ok, ami miatt szeretem, mert minden egyes túra, egy kicsit olyan, mint az egész eddigi életem. Elindulok lelkesen, hogy milyen szép és jó lesz. Aztán jönnek a nehézségek, amikre számítottam, de nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz kitartani. Aztán jönnek olyan nehézségek is, amielyekre nem számítottam. Ilyenkor vagy az újra- és újrapróbálkozás a sikeres stratégia, de van, hogy dobhatom kukába az addigi terveket, és teljesen új megoldást kell kitalálnom. Kb. így jutottam el az örökbefogadásig is. :) 

Szeretek túrázni. Szöszi is szereti ezeket a nagy, erdei kalandokat. Remélem, ha felnő, és nehézségei lesznek, akkor vissza tud majd nyúlni ezekhez az emlékeihez, mintát adnak majd a számára, hogy meg lehet küzdeni egész képtelen helyzetekkel is, és érdemes kitartani, újratervezni, próbálkozni, csak a célt nem szabad szemelől téveszteni.