Advent idején, ami így vagy úgy, de szinte mindenki számára a várakozásról szól, mindig felidéződik számomra a saját hosszú, hosszú várakozásom időszaka. A türelmes várakozásra is az örökbefogadás tanított meg. Soha, semmire olyan sokat és sokáig nem kellett várnom, mint Szöszi születésére. És most nemcsak arra gondolok, hogy mennyi idő telt el a TEGYESZ-es jelentkezésünk és a tényleges örökbefogadás között. Hanem a várakozásokra az orvosi rendelők váróiban. A várakozásokra két próbálkozás között. A várakozásokra vizsgálatok eredményeire. A várakozásokra sorsdöntőnek érzett vérvételek eredményeire. A várakozásokra a beavatkozások előtt. A várakozás arra a bizonyos telefonhívásra. És a várakozásra a szülőszobában. Ezek kezdetben inkább türelmetlen, mint türelmes várakozások voltak. Aztán volt úgy is, hogy már sem nem türelmetlen, sem nem türelmes nem voltam, csak elég volt, úgy éreztem jobb lenne kiszállni, hagyni a fenébe az egészet. Aztán csak folytattam tovább a várakozást. Nem gyújthattam hetente gyertyát, mert nem tudtam, hogy hány hét a várakozás ideje. Nem készíthettem „adventi” naptárt, mert nem tudtam hány nap van még hátra. De még csak azt sem tudtam hány karácsony, hány születésnap, húsvét áll még előttem. És ez tette igazán nehézzé. De, amikor eljött a pillanat, nem, nem az egyetlen, nagy pillanat, hanem több is volt. Amikor végre megszületett, amikor végre a karomba adták, amikor végre hazaérkeztünk a kórházból, amikor végre meghozta a postás a határozatot, amikor végre kiállították az új anyakönyvi kivonatot, amikor először rám mosolygott, amikor először mondta, hogy mama, és folytathatnám a sort. Minden ilyen pillanatban értelmet nyer a várakozás, és nemcsak a pillanat érkezik meg, hanem én is megérkezem a jelenbe. Újra és újra és újra.