Ma Mindenszentek, holnap halottak napja, és dől rám a facebookon a gyászolós, emlékezős megosztások tömkelege. Ma többször is eszembe jutott Szöszi szülőanyja. Amikor lemondott Szösziről el kellett gyászolnia őt. Tudom, hogy nem volt könnyű neki. Hogy sokáig szenvedett az örökbeadás után. A kezdeti időszakban állandóan gyereksírást hallott. Gyászolt. Sokáig. Csak remélni tudom, hogy feldolgozta már, hogy már nem fájdalommal a szívében gondol Szöszire. Vagy legalábbis nem bénító már a fájdalma, és normálisan tud élni. Remélem, hogy amikor ránk gondol, mosollyal a szája szegletében tud elmerengeni azon, hogy milyen nagyfiú lehet már, akit nyolc és fél éve világra hozott. Akit elvesztünk a szívünkben él tovább. Szöszi ugyan nem halt meg, de a biológiai anyja számára már csak a szívében él tovább. Szöszit így két anya is a szívében hordozza. Én a születéséig, a vérszerinti pedig a születése óta. Innen nézve nincs is ok a szomorúságra.