Két éve járunk lovas tornára, ma délután is voltunk. Ahogy jöttünk haza autóval, a délutáni forgalomban meg-megállva csacsogott a hátsó ülésen, én hol odafigyelve, hol szórakozottan válaszolgattam. Egyrészt szemembe sütött a nap, és a vezetésre kellett figyelnem, másrészt még a nap hátralévő részében rám váró teendőkön gondolkodtam. Szemben az egyik autóban felismertem egy volt ovis csoporttárs anyukáját, aki szintén a két gyerekét fuvarozta. És hirtelen elkezdtem nagyon élvezni a helyzetet, hogy mennyire imádom, hogy én is a gyereküket ilyen-olyan külön elfoglaltságokra fuvarozó, néha túlhajszolt anyák közé tartozom. Szeretem a munkám, nagyon. Tehát nemcsak az anyaság tölti ki az egész életem. De mégis, annyira élvezem ezeket a pillanatokat, amikor elönt a hála, hogy van egy ilyen normális életem. Béke van, van tető a fejünk felett, van mit ennünk, a gyerekem egészséges, és minden problémánk olyan normális probléma, ami nélkül nincs normális élet. De legszuperebb mégis az, hogy van gyerekem. Nekem. Van. Gyerekem.