Nagyjából egy évvel ezelőtt egy ismerős családnál voltam látogatóban. Beszélgettünk, a gyerekek, akik Szöszi korúak ott játszottak körülöttünk. A nagymama elkezdett kérdezgetni az örökbefogadásról, aztán Szöszi vérszerinti családjáról. Kényelmetlenül éreztem magam, mert olyan kérdések és úgy hangzottak el, amit másképp fogalmazva válaszolok meg egy felnőttnek és másképp egy gyereknek. De itt ebben a helyzetben a „felnőtt válaszokat” hallották a gyerekek is, aki ugyan elmélyülten játszottak, de a saját gyerekemből kiindulva nem voltak illúzióim, hogy a fülük pont ott van a felnőttek beszélgetésén, és jegyeznek mindent, amit hallanak. Úgy éreztem, hogy nem tudok jól kijönni ebből a helyzetből, mert ha lerázom a nagymamát, egyrészt akár meg is bánthatom, amit nem akartam, másrészt, ha a gyerekek azt hallják, hogy én hárítok, akkor meg olyan színezetet kap a dolog, mintha valami titok lengené körül Szöszi életét, származását. Nagyon rosszul éreztem magam utána. Mert ekkor szembesültem azzal, hogy azt a részét az életünknek nem tudom irányítani, hogy majd Szöszi kortársai hogyan értesülnek az ő örökbefogadottságáról, azt meg végképp nem, hogy erre hogyan reagálnak. És majd beszólnak neki, másképp kezelik, majd marginalizálódik, és nem tudom megvédeni, mert nem leszek ott, és milyen az anya az ilyen, stb, stb…. Teljesen összezavarodtam. Úgy éreztem elszúrtam, most vágtam gallyra 7 év munkáját, és én ezt nem is tudom jól kezelni, eddig csak azt hittem, hogy igen. Annyira túlpörgettem magamban ezt a történetet, hogy végül felhívtam az Ágacskát, hogy akkor most mit csináljak? A beszélgetéstől lenyugodtam, és rájöttem, hogy nem tudok mást tenni, mint bízni Szösziben, hogy ő ezt jól fogja tudni kezelni, ha meg mégis baj lenne, akkor azt elmondaná. Amúgy ez az egész történet azért jutott eszembe, mert tegnap az iskolából hazafelé kérdezgettem, hogy vannak-e már az új osztályában olyan gyerekek, akikkel szívesen játszik, alakulnak-e új barátságai.

– Igen, Mama. Van egy dagi kisfiú, aki a barátom.

– Dagi? Miért dagi?

– Mert nagy a hasa. Szerinted miért nagy a hasa?

– Biztos szeret enni, és aki sokat eszik, annak megnő a pocija. De majd sokat szaladgál Veled, és akkor kisebb lesz a pocakja, nem lesz dagi.

– Az nem lenne jó. Az nem illene hozzá. Ő így aranyos szerintem, hogy dagi.

Annyira szeretem ezt a gyerekekben, hogy még úgy természetes számukra a világ, ahogy van. Nem érdekli őket, hogy ki hogy néz ki, kövér vagy sovány, alacsony vagy magas, mozgássérült vagy bármiben más, mint az átlag. Mi rontjuk el őket a néha csak meggondolatlan, máskor valóban gonoszkodó vagy ítélkező, előttük elejtett megjegyzéseinkkel. Ha elfogadnánk felnőttként is, hogy nem vagyunk egyformák, akkor valószínű egy éve nem pánikoltam volna be egy suta beszélgetés miatt, és talán ez a blog sem született volna meg.