Ma hajnalban, amikor fogtündért játszottam, és kicseréltem az ajándékra a tegnap kipottyant és a fogtündérnek gondosan kikészített fogacskát, megálltam egy kicsit, néztem, ahogy békésen alszik, és eszembe jutott a 8 évvel ezelőtti napsütéses reggel.

Izgatott voltam. Végre mehettünk a gyámhivatalba, hogy a vérszerinti szülő lemondjon, minket pedig a szokásos eljárás szerint kirendeljenek gyámnak a gyerek mellé. Reggel még azt hittem megkönnyebbülhetek, még ha papíron továbbra sem leszek az anyukája, de hivatalosan akkor is már közünk lesz egymáshoz. Minden simán is ment egészen addig, amíg a gyámkirendelő határozatot el nem kezdte fogalmazni az ügyintéző. A vérszerinti szülők lemondtak mindenféle jogaikról a gyerekkel kapcsolatban. Mi nyilatkoztunk, hogy szeretnénk örökbe fogadni, ehhez minden szükséges okmányt be is mutattunk. Mindenki aláírt mindent, minden annak rendje és módja szerint zajlott, ahogy az nyílt örökbefogadás esetén szokásos. És akkor beütött a krach. Amikor arra került volna a sor, hogy az ügyintéző megírja a gyámkirendelő határozatot, mert ugye a gyerek nem maradhat(na) törvényes képviselő nélkül addig sem, amíg ténylegesen örökbe nem fogadják, újra átnézte a mi alkalmassági határozatunkat, és ekkor közölte, hogy ő ez alapján nem jelölhet ki minket gyámnak Szöszi mellé. Mert, hogy a mi határozatunkban az áll, hogy csak egészséges gyermek örökbefogadására vagyunk alkalmasak, ez a gyerek meg most beteg. Hozzunk a kórházból az orvostól véleményt a gyerek egészségi állapotáról, és majd az alapján már el fogja tudni dönteni, hogy meghozhatja-e a gyámkirendelő határozatot. Mindezt egy érzelmileg amúgy sem könnyű helyzetben, a szülői jogairól frissen lemondott, összetört lelkű vérszerinti szülő előtt nyomja az örökbefogadási eljárás során addigra már jó néhányszor megalázó helyzetbe kerülő örökbefogadó szülő képébe. Annyira váratlanul ért, hogy akkor még nem is estem nagyon kétségbe, mert csak a feladatra koncentráltam, hogy oké, akkor ha visszamentem a klinikára, akkor beszélek az orvossal, hogy sürgősen írjon papírt, hogy valójában ez a gyerek makk egészséges, most van ugyan ez az átmeneti, bagatell kis trombózisocska, de tulajdonképpen ez semmi, a gyerek lényegében egészségesnek tekinthető. Az íróasztal mögött ülő úgyse bírálja felül a kórházi szakvéleményt, a lényeg, hogy az egészséges szó benne szerepeljen. Gondoltam én naivan. Így jöttünk ki a gyámhivatalból, ahol sírdogálva elbúcsúztunk a vérszerinti szülőtől. Nem volt könnyű látni a szomorúságát, de nem tudtam vigasztalni sem, és megkönnyebbülni sem, mert éreztem, hogy ez így nagyon nem jó, hogy mi papírok nélkül távoztunk a gyámhivatalból. Visszaérve a kórházba a kezelő orvossal aznap nem is tudtam beszélni, viszont Szöszit, amennyit csak engedték ölben fogtam, és próbáltam örülni, és hinni abban, hogy ő tényleg a miénk lesz egyszer hivatalosan is.

Ettől az emléktől valahogy átkereteződtek az elmúlt napok történései is. A küzdelmünk az iskolával persze ettől még nem lett könnyebb, vagy kevésbé elkeserítő a gyerek szempontjából. De az, hogy megélhetem ezt a küzdelmet, hogy ez jelenti most a problémát, mégiscsak az én szempontból nagyon-nagyon jó. Mert van kiért küzdenem, van kinek a felcseperedését látnom, van kinek fogtündért játszani, van kivel várni az új bicikli megérkezését, van kivel esténként a fürdőkádban az élet nagy dolgait megvitatni, van kit vigasztalni, van kit ölelni, van kit időnként leteremteni. Hogy egyáltalán van. Hogy ott vagyunk egymásnak. És ez jó. Nagyon-nagyon-nagyon jó.