A héten megint kaptunk egy szerencsétlen megjegyzést az örökbefogadással kapcsolatban. Így a szokásosnál is többször ráfeledkeztem. Gyönyörködtem a vonásaiban korán reggel, amikor még aludt, napközben, amikor elmélyülten játszott, és nem vette észre, hogy figyelem. A járomcsontja, álla, szájának íve a biológiai anya arcát idézi fel bennem. Nem tudom, milyen lenne, ha az én genetikai állományomat hordozná. Látnám-e a vonásaiban a sajátjaimat? Nem tudom, hogy ez egyáltalán számít-e? Hiszen egyetlen szülő sem azért szereti a gyerekét, mert van (ha van) köztük fizikai hasonlóság. És senki nem fogja azért nem szeretni a gyerekét, mert esetleg egy kevéssé kedvelt rokon vonásait hordozza. Azt tudom, hogy nem érdekel, kire hasonlít, milyen fizikai és egyéb tulajdonságokat örökölt, és bárki, bármit mond, én vagyok piszok szerencsés, hogy megkaphattuk őt, nekünk született, egy csomó mindenre megtanított már eddig is, számomra úgy tökéletes, ahogy van.