10 évvel ezelőtt ezen a napon mondott le Szöszi vérszerinti anyukája a szülői jogairól. Minden esemény évfordulóját, ami Szöszi örökbefogadásához köthető, ünnepként élem meg, kivéve ezt az egyet. És nem azért, mert ellentétben a szokásos eljárással mi ekkor még nem lettünk még félhivatalosan sem Szöszi szülei, hanem azért, mert tudom, hogy ez mennyire fájdalmas emlék egy másik embernek. Nem tudom elfelejteni és nem is akarom azt az idegességet, félelmet és fájdalmat, ami a szemében volt, ahogy a tekintete rebbent a folyosón egyikünkről a másikunkra, a hivatalban jövő-menő emberekre, az iroda ajtajára, hogy mikor nyílik és hívnak be minket. Az ügyintézés során végig tartotta magát, magabiztos volt a hangja, a tartása. Kimondhatatlanul hálás voltam neki, hogy nem nehezíti meg számunkra ezt a nekünk sem könnyű helyzetet. Kijőve a gyámhivatalból azonban vége volt a tartásnak, a nyakamba borulva sírt és csak azt hajtogatta, ugye nem fog gyűlölni, ugye nem fog gyűlölni, mondd meg neki, hogy szeretem és mindig szeretni fogom. Nem volt könnyű tartani magam. Próbáltam vigasztalni, amiről persze tudtam, hogy reménytelen ebben a helyzetben, és sután azt mondogattam csak, hogy nem fogja gyűlölni, és én helyette is szeretem már most. De ebben a sírós összeborulásban is a gondolataim már Szöszinél jártak, hogy mivel fogadnak a kórházban, hogy beszélnem kell az orvossal, hogy adja ki az igazolást ahhoz, hogy kirendelhessenek minket gyámnak, és hogy egyáltalán vele lehessek minél többet. Így aztán elég hamar elváltunk, én rohantam a kórházba, ő meg vitte a titkát bűntudatba, fájdalomba burkolva. Ment haza a gyerekeihez, vigyázva, hogy a környezete ne lássa, és ne tudják meg soha, hogy mit tett, hogy mi történt. Nem ünneplünk ezen a napon, de én mindig gondolok rá részvéttel és hálával a szívemben.