Nemrégiben egy barátnőm átküldött nekem egy beszélgetést, amiben egy nagyjából korombeli színésznő mesél az örökbefogadottságáról. Az örökbefogadó szüleit anyuként és apuként emlegette, a vérszerinti anyát pedig az „igazi anyukám”-ként. Korábban mindig felszisszentem, ha Szöszi gyökereire kérdeztek rá ezzel a szóhasználattal. Ilyenkor általában finoman, de kikértem magamnak, hogy az „igazi” én vagyok. De valahogy mostanra ez az érzékenységem elmúlt. Most is korrigálom ezt a szóhasználatot, csak már nem indulatból, nem érzem már azt, hogy a szülői kompetenciám sérülne, vagy az anyaságom kérdőjeleződne meg azzal, ha valaki rosszul fogalmaz. A világ és még a saját környezetem sem gondol sokkal másképp az örökbefogadásra, az örökbefogadókra és az örökbefogadottakra, ahogy teszem azt 10 évvel ezelőtt gondolt. A szemlélet megváltozásához sokkal több időre van szükség, ez sokkal hosszabb folyamat. Csak mostanra ez már sokkal kevésbé zavar. Mert magabiztosabb lettem, lazább, nem akarok senkinek bizonyítani. Visszatérve a felnőtt örökbefogadott szóhasználatára, a műsort hallgatva elgondolkodtam azon, hogy vajon Szöszi hogyan fogja majd emlegetni a vérszerinti családját? Mennyire zavarna, ha azt mondaná a szülőanyjára, hogy az igazi anyukám? Most azt gondolom, hogy ő nem fogja így hívni, vagy így emlegetni, mert nem ezeket a szavakat használjuk itthon, de ha mégis… Nekem ő akkor is az igazi gyerekem. Most is. És akkor is. És mindig.