Nem tudom itt írtam-e már arról, hogy Szöszi ismét elsős. Tömören és röviden: Azért ismételjük az első osztályt, mert nem tudott megtanulni úgy olvasni, hogy az ne befolyásolta volna hátrányosan a további iskolai életútját. Így aztán tavasszal úgy döntöttem, hogy inkább az évismétlés, mint beerőltetni a második évfolyamba, és csak kudarc, kudarcra halmozódjon. Bővebben kifejtve: Ez nem volt előzmény nélküli. Későn, 4 évesen kezdett beszélni. Aztán ahogy az a megkésett beszédfejlődésű gyerekeknél illik, jó sok beszédhibája lett, gond volt a beszédészlelésével is. És úgy általában nem volt még igazán érett az iskolára, hiába tartottam vissza egy évet az oviban. Nyár végére javult az olvasási teljesítménye, és jól érzékelhetően úgy általában is sokat érett. Nem mondom, hogy az idei tanévkezdet zökkenő mentes volt, de így hat hét iskola után elmondható, hogy megérte vállalni az évismétlést, mert sokkal könnyebben veszi az akadályokat. És őszintén szólva én is. Mert én sem voltam még iskolaérett szülő. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de arra nem voltam felkészülve, hogy ennyire nehéz lesz. Rengeteget agyaltam azon, hogy a szokásos kívül álló okok (rohamtempóban, nem a legjobb módszerrel tanított írás-olvasás) mellett, mi vezethetett ide? Én eddig azt gondoltam, hogy van ugyan egy az átlagnál lassabban érő, de egyébként nagyon értelmes, érdeklődő, jó humorú gyerekem. Az iskolai kudarcok valamint a tanító néniktől kapott visszajelzések azonban teljesen elbizonytalanítottak, és kezdtem kételkedni a saját ítélőképességemben és a gyerek képességeiben is. Mi van, ha a tanító nénik látják jól? Lehet, hogy szembe kell néznem azzal, hogy a gyerekem bizony nem igazán jó képességű, és örülhetünk, ha eljuttatjuk valami egyszerűbb szakma elsajátításáig? Korábban akkora szám volt, hogy engem nem érdekel, hogy a gyerekem hányas tanuló lesz, hogy nem lesz esetleg érettségije sem. Ha ő vízvezeték szerelőként, kőművesként, ácsként lesz boldog, akkor legyen az. Rendes becsületes munka mindegyik. Büszke leszek rá. Aha, ez így tényleg szép. És lényegében most is így gondolom, csakhogy én is, férj is versenyistállónak számító általános iskolába jártunk, jó tanulók voltunk, szerettünk olvasni, jó bizonyítványokat vittünk haza évvégén, nemcsak önmagunkhoz, hanem a társainkhoz képest is jól teljesítettünk. És nagyjából úgy képzeltem, hogy majd Szöszivel is így lesz. Nem, nem valamiféle elvárásból, hanem valahogy fel sem merült bennem más lehetőség. Nem gondolkodtam rajta. És akkor jött az iskola. Eleinte nem zavart, de egy idő után bizony nem esett jól, hogy nem tudok a gyerekem kiváló teljesítményével büszkélkedni. Persze örültem minden egyes apróságnak, mert tudtam, hogy önmagához képest ez mekkora nagy szó, de az akkor sem volt ugyanaz. És akkor itt jön képbe az örökbefogadás. Hiszen az egy olyan hatalmas kötény, annyi minden elfér mögötte. Hazudnék, ha azt mondanám, egyetlen egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy ha Szöszi a vérszerinti gyerekünk lenne, talán nem lennének gondok az iskolával. De aztán fel kellett tennem magamnak néhány kérdést. Dacára minden korábban hangoztatott véleményemnek, tényleg ennyire számít nekem, hogy hogyan teljesít? Van-e felelősségem az iskolai teljesítmény alakulásában vagy írjam az örökbefogadottság számlájára, azaz ez van, ilyen képességeket örökölt? Az első kérdésre az őszinte válasz az volt, hogy igen számít.  Nem gondoltam volna magamról, de a jelek szerint, amint élesben méretődtünk meg, igen is zavart, hogy „csak” önmagához képest tudtunk eredményeket felmutatni. A második kérdésen sokat gondolkodtam, legalábbis azon, hogy hol van az én felelősségem az iskolai kudarcokban, mert nem érdekel mit örökölt, úgy szeretem ahogy van, és nem fogom lehetetlen elvárások elé állítani, csak azért mert vannak/voltak bennem ambíciók az iskolai pályafutásával kapcsolatban, ugyanakkor azt sem akarom, hogy ha vannak szunnyadó képességei, akkor azokat ne bontakoztathassa ki, az én kishitűségem miatt. Aztán eltelt a tanév, jött a nyár. Kihevertük az első tanév okozta traumákat. Nyáron elolvastam Carol S. Dweck – szerintem zseniális - könyvét a rögzült illetve fejlődés szemléletről, és akkor rájöttem, hogy mit csináltam eddig rosszul, változtattam néhány dolgon, a gyerek beérett, én lenyugodtam, és állunk elébe az újabb kihívásoknak. 

(kép: Slawek Gruca)