9 évvel ezelőtt kora délután megcsörrent a telefonom. A Gólyahír volt, született egy kislány, a szülőanya enyhe értelmi fogyatékos, érdekel-e, mert akkor másnap mehetünk megnézni. Persze, hogy érdekelt, de valahogy mégis volt bennem egy hatalmas bizonytalanság kezdettől fogva. Reggel amikor elindultunk, pont úgy éreztem magam, mint amikor a beültetések után mentem a sorsdöntő vérvételekre. Még ott a remény, hogy talán most sikerült, de ott a rettegés is, hogy hogyan élem túl, ha még sem. Félútról legszívesebben visszafordultam volna, hogy nem akarok több kudarcot, nem bírom elviselni, ha még sem nekünk született ez a gyerek. Aztán azért elvergődtünk a 200 km-re lévő városig. A baba gyönyörű volt, szép sűrű, barna hajjal, formás, mintha úgy rajzolták volna. A vérszerinti anya helyes volt, de a régi tanítványaimra emlékeztett, és volt bennem egy megmagyarázhatatlan, zsigeri ez nem az én gyerekem érzés. Az anya arcát láttam a babában, akiében viszont régi tanítványok arcát véltem felfedezni. Minden porcikám tiltakozott, amiről először nem akartam tudomást venni, hiszen ott egy szépséges kisbaba, akire már olyan régen vágytam, vártam. Akkor most mi a franc bajom van? Miért nem akarom ezt a gyereket? A szakmám ellenére ennyire intoleráns lennék? Pont én? Pont egy értelmi fogyatékos szülőanyával? A vicc az, hogy férj simán vitte volna, aki elvileg rugalmatlanabb, mint én. Én meg megfutamodom? Két napig bőgtem. Végigrágtam a történetet oda és vissza mindenkivel, akivel csak lehetett, pszichológussal, barátokkal, olyan barátokkal, akiknek örökbefogadott gyerekeik vannak, és szégyelltem magam. De nagyon. Pedig senki, de senki nem ítélkezett felettem. Meghallgattak türelmesen, amiért azóta is nagyon hálás vagyok. Próbáltak együtt gondolkodni velem, hogy tisztába jöjjek magammal. És végül két nap kínlódás és két átsírt éjszaka után végül nemet mondtam. Én. Nem közös döntés volt, hanem én mondtam nemet. Hetekig szarul voltam utána. Most már tudom, hogy egyszerűen nem álltam készen. Ami persze furán hangzik annyi próbálkozás, annyi év várakozás után. És mégis kellett ez a próbatétel, és kellett még félév, és kellett még további kőkemény önismereti munka, hogy amikor Szöszi megérkezik, és jönnek a nehézségek képes legyek küzdeni érte, és képes legyek végigcsinálni azt a sok mindent, ami a születése utáni hetekben ránk várt. Hogy ez miért jutott most eszembe? Mert ma ünnepeltük Szöszi névnapját. Igen, a névnapján kaptuk az első felajánlást. Mintha így akart volna jelezni, hogy készüljetek, mert hamarosan érkezem. És visszaszámolva, kb. ez idő tájt vált a vérszerinti anyja számára is nyilvánvalóvá, hogy egy új élet növekszik a testében. Minderre akkor jöttem rá, amikor az első névnapját ünnepeltük. A születésnapja mellett ezért különleges ünnep számomra a névnapja is, olyan előszületésnap féle.