Rossz idő volt ma, egész nap a lakásban punnyadtunk. Szeretem az ilyen semmittevős napokat, amikor nem történik semmi, csak vagyunk. Olvastam, tévét néztem volna, ezért kapcsolgattam a csatornák között, hátha találok valami kedvemre valót. Az egyik adón pont, ahogy odakapcsoltam, két fiatal nő, akik vérszerinti testvérek voltak, akkor találkoztak először életükben. Egyiküket ugyanis még csecsemő korában örökbe adták. A másikuk felnőttként jött rá arra, hogy van egy testvére, aki egy másik családnál nevelkedett. És most felkutatta. Szóval erre a sírós összeborulásra kapcsoltam éppen oda. Elgondolkodtatott, hogy vajon Szöszi fog-e valaha találkozni a vérszerinti testvéreivel? Mert van neki. És ha igen, ki fogja ezt kezdeményezni? És milyen érzés lesz az neki? Annyi mindent tudok elméletben az örökbefogadásról, mégis empirikusan csak azt tudom, hogy milyen örökbefogadónak lenni, de azt nem, hogy milyen örökbefogadottnak lenni. Próbálom elképzelni, de nem megy.  Próbálom beleképzelni magam a mondjuk 20 éves Szöszi helyébe (vagy inkább fejébe), hogy mit gondolhat, érezhet majd az örökbefogadottságáról, rólam, a vérszerinti családjáról? Milyen érzés lesz neki, hogyan rakja majd össze magának, hogy ő lényegében két családhoz tartozik. Egyáltalán így fogja-e majd gondolni, hogy ő két családhoz tartozik? Aztán amikor már épp kezdtem volna túlpörgetni magamban ezt a témát, felharsant egy éles „Mamaaa!”, és ismét valami fontos gondolatot akart velem megosztani.

Még van pár évem amíg számára az egyetlen és omnipotens személy vagyok, aki mindenre tud valami megoldást, valami gyógyírt, és akivel azonnal meg kell osztania minden élményét. A többi meg... Majd alakul...