Amikor valaki sokáig küzd valamiért (esetemben azért, hogy legyen egy gyerekem), és amikor végre sikerül elérni az oly nagyon áhított célt, és ettől boldog, akkor a környezet hajlamos a gratuláció során hangsúlyozni, hogy nagyon megérdemelted. Őszintén szólva ezt nem értettem sohasem. Eszerint a logika szerint a gyereket(boldogságot) ki kell érdemelni. Mi lombikoztunk. Évekig, sok-sok beültetés, sok-sok kudarc. Ha teszem azt, sikerül a második beültetés, akkor is azt kaptam volna, hogy már nagyon megérdemelted. De nem sikerült. Akkor ezen séma alapján gondolom nem érdemeltem meg, hogy sikerüljön. Mi a jelentkezéstől számítva 2 év 9 hónapot vártunk Szöszi örökbefogadására. Akinek rövidebb volt a várakozási idő, az nem érdemelte meg annyira a gyerekét, és aki nálunk is többet várt, az meg jobban megérdemelte? És akinek az első kanyarban spontán összejön a gyerek az valójában érdemtelen arra, hogy gyermeke szülessen? Nem érdemek vannak, hanem utak. Kinek hosszabb, kinek rögösebb, de az úton végig kell menni. Boldog vagyok, hogy lett egy gyerekem, és megélhetem az anyaságot. És tényleg élvezem (szinte) minden pillanatát. De ha úgy alakul, hogy végül mégsem született volna gyerekünk, akkor meg kellett volna találnom az utat, hogy gyerek nélkül éljek boldog életet. Csak akkor ahhoz nem nagyon gratulált volna senki, és nem tették volna hozzá, hogy nagyon megérdemelted. Jól lehet, az az eddig bejárt utamnál is sokkal rögösebb lett volna.