Ma megnyitottuk a strandszezont. Imádja a vizet, főleg a Balatont, de ha nem tudunk elmenni, akkor megteszi a helyi strand is. A pancsolással csak a fagyi tudja felvenni nála a versenyt az élvezeti értéket illetően. Ma sem volt ez másként. Fürdés-fagyi-fürdés-fagyi-fürdés… Szeretem figyelni, ahogy teljesen átadja magát mindennek, amit éppen csinál. A lubickolást ugyanúgy inkább 120 mint 100%-on tolja, mint a fagyievészetet. Látszik rajta, ahogy élvezi minden pillanatát. Ilyenkor nem tudok nem arra gondolni, hogy ez az élni ennyire szerető gyerek majdnem abortumként végezte. Hogy egy hajszálon múlt az élete. Mire a vérszerinti anya számára nyilvánvalóvá vált, hogy ő úton van, addigra már kifutott az időből. Még volt egy halvány reménysugár, hogy esetleg beteg a baba, és akkor az első trimeszteren túl is elvetethető, el is rohant ultrahangra, de egészséges volt. És onnantól kezdve nem volt visszaút. Az én piszok nagy szerencsémre. Végig kellett csinálnia. És végigcsinálta. Becsülettel. Vigyázott rá, tényleg vigyázott rá, nemcsak mondta. Szóval, amikor belefutok abba, hogy hogyan képes lemondani a gyerekéről egy nő, és miért nem veteti inkább el, mindig zavarodottsággal vegyes dühöt és fájdalmat érzek. Mert lesújtó szembesülni örökbefogadóként is azzal, hogy mennyire rossz az örökbeadók megítélése. Társadalmilag mennyivel elfogadottabb és tolerálhatóbb döntés elvetetni egy gyereket, mint örökbe adni. Itt van ez a hús-vér gyerek, a maga életszeretetével, ahogy élvezi a fagyit, a strandot és még sok mindent a világ dolgaiból, és nem elfogadás és együttérzés jár a vérszerinti anyjának, hanem minimum értetlenség, rosszabb esetben megvetés. Mintha mi soha nem hibáztunk volna, soha nem lettünk volna felelőtlenek. Én meg rácsodálkozom az életre, hogy itt van ez a gyerek, megúszta, él, és mennyi örömöt hozott a világba, és mennyi örömöt él át maga is, mintha erre született volna. Örülni mindennek, a legapróbb dolgoknak is.