Péntek délutánonként/esténként uszodába járunk. Szöszi úszni tanul, én többnyire csak kísérő jeggyel megyek be, néha én is úszom. Amíg ő úszik, én üldögélek, figyelem ahogy ügyesedik, és nézem a többi uszodai vendéget, a pancsoló gyerekeket, az utasításokat kiáltozó edzőket, oktatókat, hosszokat rovó sportolókat. Számomra ez a béke és nyugalom szigete. Olyan különleges hangulata van, nagyon szeretem. Ezen a pénteken is lekuporodtam egy székre, és figyeltem, ahogy úszik. Hogy milyen ügyes már a gyors- és hátúszásban, és hogyan próbálgatja a mellúszás lábtempóját. Amikor ő még nem volt nekünk, élt egy kép a fejemben arról, hogy milyen az, amikor az embernek gyereke van. Nem láttam tovább a babakornál, a fantáziám kb. addig terjedt, hogy tolom a babakocsit, etetek, pelenkázok, csörgőt rázok. És most itt van egy majdnem a vállamig érő 8 éves, aki már a harmadik úszásnemet tanulgatja. Nem akarok ömlengős lenni, de tényleg naponta hálás vagyok a puszta létéért. És a nehézségekért is, mert ezek jófajta nehézségek, amik együtt járnak a gyerekneveléssel. Hogy néha hulla vagyok, hogy néha elkeseredem, hogy én még egy gyerekkel is néha nehezen menedzselem a hétköznapokat, más bezzeg hárommal is lazán boldogul, hogy nagyon nem volt egyszerű az első év az iskolában. De szerencsére mindig időben észbe kapok, hogy ezt akartam. És ez a normális, a gyereknevelés ezzel jár. Annak idején a PIC-en gondolkodás nélkül írtam volna alá, az összes olyan problémát, amivel meg kellett azóta küzdenünk, hogy igen, vállalom, mert ez semmi, és tudom, hogy sokan a fél karjukat adnák, ha ezt élhetnék át, amit én, mert nekem egészséges a gyerekem. És azt, hogy VAN gyerekem. Hahó! Van egy gyerekem. Amikor teli kétségekkel elindultunk az örökbefogadás felé, a felkészítő tanfolyamon az első mondat, ami elhangzott: "Örökbe fogadni nagyon jó!"  Akkor még azt hittem, ez csak afféle tartalom nélküli szlogen.  Pedig nem az. Tényleg jó!