Ma szembe jött velem a facebookon egy fotó.  Rajta felirat: „Nem másság van, hanem sokféleség.” Egy gyönyörű, Down szindrómás kisfiút ábrázolt a kép. És erről eszembe jutott a mi „másságunk”. Mennyire toleránsnak, elfogadónak gondoltam magam, amíg ki nem derült, hogy én sem abban a csapatban játszom, amelyikhez tartozónak addig gondoltam magam. Hányszor voltam előítéletes úgy, hogy észre sem vettem. Hányszor fogalmaztam bántóan, miközben azt hittem korrekt vagyok. Hányszor tudtam sokkal jobban, hogy a másiknak mit kellene tennie, gondolnia, éreznie. Aztán egyszer csak a túloldalon találtam magam. Ahová addig mások tartoztak. Hirtelenjében én lettem az, aki más, mint a többiek. Sürgősen le kellett számolnom a saját előítéleteimmel, és meg kellett ismerkednem magammal. (Ez az ismerkedés egyébként azóta is tart.) És közben új tartalommal töltődtek meg kifejezések, köztük olyanok is mint „saját gyerek”, „igazi szülő”.   Jó ideje már nagyon szeretem a saját „másságomat”. Szeretem, hogy örökbefogadó szülő vagyok. Nem más, hanem a sokféléből egyféle.