Ma éjszaka lesz kereken hat éve, hogy hajnali kettőkor megszólalt a telefonom. Ezzel elkezdődött életem leghosszabb napja. A Gólyahír Egyesület vezetője hívott, hogy induljunk, mert a szülőszobán van a kismama, aki szerette volna, hogy én is ott legyek vele. Fél négyre értünk oda a kórházba. Nem tudom mennyit kellett várnunk a folyosón, mire végre bemehettem, de jó volt végre ott lenni. Beszélgettünk mindenféléről, a gyerekkorunkról a legtöbbet. Nagyjából egykorúak voltunk, nosztalgiáztunk hát. Érzések maradtak meg bennem, és pillanatfelvétel szerű emlékképek. Ahogy ül az ágyszélén, aztán a nagylabdán. Aztán a folyosó, ahol férj ült étlen-szomjan, szegény, ő egyedül. Aztán újra a szülőszoba. Emlékszem a csap felett a felirattal ellátott képre, hogyan kell szabályosan kezet mosni. A fényekre a szülőszobában, ahogy besütött az áprilisi nap. A tájképre is, amit látni lehetett. Közben kavarogtak bennem az érzések, hogy a baba, aki nagyon-nagyon lassan készülődött csak a világra, vajon mit élhet át? Mennyire fájhat neki is a születés? Tényleg nekünk születik-e? 
Aztán emlékszem arra is, ahogy már a szülőágyon fekve megfogta a kezem, összekulcsolódtak az ujjaink, átöleltem a vállát, és eltűntek a hangok, ketten voltunk csak, és fura lebegőssé vált minden. És 16:50-kor egyszer csak ott volt Szöszke. Magzatmázasan, kicsit véresen, gyönyörűen. És sírtunk. Fájdalmas volt. Nagyon. Lélekbehasítóan az. Az öröm sokkal később és csak lassan vette át ennek a fájdalomnak a helyét. 
Örökbefogadni a világ legcsodálatosabb dolga, de fájdalmas. Ahogy gyereket szülni is az. Csak ez másképp fáj. 
Ma már boldog anya vagyok. Boldog örökbefogadó anya vagyok. De a lényeg, hogy számomra a világ legcsodálatosabb kisfiújának az anyukája vagyok. Éppen hat esztendeje.